Jótékonysági bál és gondolatok az álmokról

Jótékonysági bál és gondolatok az álmokról

Annyi mindent szeretnék írni, de azt sem tudom, hol kezdjem. 🙂 Mindenekelőtt egy hatalmas köszönetet szeretnék mondani Varga Szabolcsnak és az Összefogás Hangonyért Egyesületnek, a jótékonysági, szüreti bálért, melyet nekem ajánlottak fel, ezzel is közelebb segítve a lifthez! Nem tudom, hogy fogalmazzam meg mindazt a jóleső érzést, hogy egy egész község fogott értem össze… Köszönöm! Sajnos azonban bármennyire is szerettem volna ott lenni, az élet közbeszólt. 🙁 Egészen a bált megelőző estig úgy volt, hogy anyuval és apuval ott leszek, sőt, a bál reggelén még apu is lehozta a kocsit a garázsból… Anyunak azonban olyan szintű fájdalmai voltak, a gerincsérvének köszönhetően, hogy nem volt más választásunk. Szomorúan hívtam fel Szabolcsot, hogy közöljem, sajnos nem tudunk ott lenni, pedig nagyon szerettünk volna. Szomorúan vette tudomásul, de aztán rátért arra, hogy a nekem ajánlott bevételt, hogyan juttathatná el hozzám. Másnap reggel egy vendégkönyv bejegyzés várt a GKPortálon, mely nagyon jó érzéssel töltött el. Köszönöm! 🙂 Bevallom őszintén néha úgy érzem, nem fog összejönni ez a gyűjtés, hiszen ha reálisan nézzük, ~2 millió Ft rengeteg. Egy minimálbérből élő embernek meg pláne! A pénz nem boldogít, amit magam is vallok, de sajnos ma már alig van olyan dolog, amit ne pénzért lehetne megvenni… Őszinte, önzetlen szeretetet nem lehet venni sőt boldogságot sem. De ahhoz, hogy én például boldog legyek, s az életem is pozitív fordulatot vegyen, sajnos kell egy eszköz. Ezt az eszközt pedig csak sok-sok pénzen lehet megvásárolni. Ilyen az élet sajnos… 🙁
Azért én mertem kitörni az önsajnálatból (higyjétek el, ez az igazán nehéz ebben), s mertem álmodni. Álmodni persze mindenki tud, irreális vagy épp pont, hogy megvalósítható dolgokról, de ha nem teszünk érte, hogy megvalósítsuk álmainkat, talán nem is akarjuk igazán… Jó, persze biztos van olyan, aki azt mondja, hogy ő tett az álmaiért, de aztán csalódnia kellett, s le kellett mondania az álmairól, de nekik azt üzenem, hogy gondolják át mégegyszer! Valóban mindent megtett érte? Valóban elég kitartó volt? S bár lehet, lesz akit megbántok ezzel a kérdéssel, bár nem szándékom… Mennyire volt megvalósítható az álma? Magamból kiindulva, sosem lesz belőlem Forma-1 versenyző (Button megnyugodhat, nem fogom lenyomni a Hungaroringen :D), sőt még jogosítványom sem lesz sose… Azt mondom, illesszük a mércét magunkhoz, s nézzük meg, mi az, amit valóra tudunk váltani! Ha valaki szépen tud énekelni, s az a vágya, hogy énekes legyen, tegyen érte! Hozzon érte áldozatot (persze ésszerű keretek között), gyakoroljon sokat, s ami talán a legfontosabb, hogy higyjen kitartóan abban, hogy sikerülni fog! Persze ez csak egy példa volt, végülis az éneklés helyett felhozhattam volna a Forma-1 példát is. 🙂 Ja És persze, akinek nem inge, ne vegye magára, akinek pedig igen, öltözködjön! 😉

A két út

A két út

Nem gondoltam, hogy Fanny blogja ekkora hatással lesz rám, De így van, ezért nincs értelme (és persze nem is akarom) tagadni. Legutóbbi bejegyzésében arról ír, hogy neki mennyire természetes az, hogy azt mondja vagy írja, hogy milyen jót sétált haza a munkahelyéről, holott mindenki tudja, hogy az elektromos kerekesszékével gurul. Amikor az ember azzal szembesül, hogy „más, mint a többi”, először jön a sokk; sírás, depressziós napok, hetek, s persze az elmaradhatatlan, de megválaszolhatatlan kérdések:
— Miért én?!
— Mivel érdemeltem ezt ki?!
… és még hosszan sorolhatnám.
Azonban eljön azaz idő, amikor eljön a vízválasztó: választanunk kell, hogyan tovább, mert nem nyalogathatjuk a sebeinket folyton!
A saját példámmal élve ez a vízválasztó nálam valamikor 9-10 évesen érkezett el. Rájöttem, hogy nem büntethetem a szeretteimet azzal, hogy lelkibetegen élek egyik napról a másikra, hiszen szeretnek engem, s fontos pozíciót töltök be az életükben pusztán azzal, hogy élek, s mosolygok, jókedvűen élem a mindennapokat. Ezt a lelki egyensúlyt én egy gyülekezetben találtam meg.
Két út van: a szomorúság, bezárkózottság, s a depressziós tengődés, vagy a jókedvű, az élet szépségeit kereső – és meg is lelő, vidám út.
Te melyiket választod? 🙂