Az üvegfiú könyvemben meséltem azokról a napokról, amikor a várva várt csoda, a szüleim egy szem unokája megszületett. Dávid és anyu között hatalmas szeretet volt, Ő ugyanúgy gondját viselte, mikor már olyan állapotban volt; kerekesszékbe ültette, tologatta a lakáson belül, és a maga módján igyekezett anyu támasza lenni, ahogy a család többi tagja is.

Azonban most nem a fájdalmas időkről szeretnék mesélni, hanem valami teljesen másról. Dávid idén 15 éves lesz. Abban a szellemben nevelkedett fel, hogy a nagybátyja önellátásra képtelen. Őt ez egy percig sem zavarta, már egészen pici korában is próbált nekem segíteni, sőt egyszer meg is verekedett értem, mert csúfoltak… 😀

Dávid sokszor mondta anyunak anno, hogy alig várja, hogy ő emelgethessen, mert tudja, benne több erő van, mint a mamájában, de jómagam úgy voltam vele, hogy nem kell neki még ez… Sőt azt sem bántam volna, ha ez teljesen kimarad az életéből…

Aztán persze az élet nem kívánságműsor, és sajnos a kényszer úgy hozta, hogy Dávidnak gyakorlatilag egy nap alatt kellett megtanulnia mindent velem kapcsolatban.

Mióta anyu elment, még inkább szoros kötelék lett köztünk. S bár a habitusa a régi, Ő is idejekorán felnőtt lett. Sokat jövünk-megyünk az új elektromos kerekesszékemmel. Maximálisan rábízhatom az életemet, s akár a város forgalmas központjába is gondolkodás nélkül lemegyünk, ha arra van dolgunk. Azt hiszem, Dávid az, aki megtanít engem élni, az elektromos székemmel közlekedni, miközben tudom: karjai biztosan tartanak engem. Ő az én öcsém, ő az én „fiam“! <3

Oszd meg

Ha érdekesnek találod az Üvegfiút, oszd meg ismerőseiddel!