Még mindig remegek, ha visszagondolok ezekre a pillanatokra. A mai napom némi bosszúsággal indult ugyan, de hamar túl tettem magam rajta.

Átlagosnak mondható nap volt, mégis éreztem, hogy nem olyan, mint a többi. Még az ünnepek előtt és alatt is fájt a szívem. Néha szorított, sietett. Főleg karácsony 2. napján, amikor is már annyira fájt, hogy jobbnak láttam lefeküdni. Úgy volt, hogy a két ünnep között megyünk orvoshoz, de közbejött nagyapám halála, így múlthétig tolódott a dolog. Bár a háziorvosomat néhány ismerősöm nem kedveli, velem mégis nagyon körültekintő: gondosan megvizsgál és a legjobbnak tartott gyógyszereket írja fel. Ha nem tud velem mit kezdeni, nem kertel: tovább küld Miskolcra.

Szóval a háziorvos megvizsgált, s felírta a Betalockot illetve javasolta a vény nélkül kapható Panangin tablettát. Ez lett majdnem a vesztem.

Bevallom, gyűlölöm a gyógyszereket, ha tehetem, elsunyizom. 😀 Most azonban tudtam, hogy a szív nem játék, nagyapám is ebbe halt bele. Ugyan az orvos napi 2 szemet javasolt, mi ezt napi 1-re redukáltuk.

Délután fél 2 volt, s anyu mondta, hogy ha már ülök, akkor vegyem be. Mondtam, hogy oké. Jött is anyu a drazséval és a pohár vízzel. Ahogy lenyeltem, éreztem, hogy az ádámcsutkám környékén megállt. Levegő után kapkodtam, de nem jött levegő. Csak sípolás jött fel a torkomból. Anyu azt sem tudta, hogy kapjon ki a kocsiból. Éreztem, hogy kezdek nem önmagam lenni, miközben anyu dönt előre, közben tesóm, Ági is szaladt. Átvett anyutól, ketten tartottak már. Nővérem nagyon ügyes volt, mert hátbavágott, de ugyanúgy semmi… Aztán újra és megint semmi. Eközben én már nem voltam magamnál. Észleltem, hogy döntögetnek ide-oda, észleltem, hogy a tesóm püföl, de mégsem tudtam reagálni. Nem akartam levegőt venni…

Ekkor tesóm benyúlt a számba, amit már nem is észleltem. Aztán újra, amire egyértelműen hányással reagáltam, így a gyógyszer ugyan nem ki, hanem lement, de végre LEVEGŐ!

Úgy szívtam magamba a levegőt, mint akit a vízből emelnek ki. Ági leült velem az ágyra, és én úgy remegtem, hogy a lábam szószerint az ő lábát csapkodta… Meg se bírtam szólalni, csak nagy nehezen…

Kétszer már meghaltam anyu kezében még babaként, most felnőtt fejjel éltem át nagyjából ugyanazt. Én pedig azt sem tudom, kinek legyek hirtelen hálás… anyunak? Ágikának? Vagy a Jó Istennek? Mindhármójuknak.

Amikor magamhoz tértem, az első gondolatom az volt, hogy tényleg élek még? Vagy már meghaltam? Aztán eszembe jutott a családom, hogyha meghalnék, mekkora fájdalmat hagynék magam után… A családom, a barátaim, azok az emberek, akik számomra nagyon fontosak… Félek, hogy még egy ilyen és azt már nem élem túl… Nem akarok meghalni, s főleg nem úgy, hogy tudom, itt a vég…

Amikor már tényleg jobban lettem, anyu mellém feküdt, és kértem, öleljen, szorítson magához, és ne hagyjon magamra. Nem akarom őt elveszíteni. Éreztem, hogy szükségem van édesanyám érintésére, ölelésére. Éreztem, hogy szükségem van a családomra, a testvéremrre, aki megmentette az életemet. Nem volt rest a számba benyúlni, nem kapott sokkot, csak tette, amit tennie kellett. Ösztönből.

Ugyan a sok dobálástól, feszítéstől kicsit fáj a bal lábam, de nem számít, csak az, hogy élhetek.

Köszönöm, hogy élhetek.