„Fiam“

„Fiam“

Az üvegfiú könyvemben meséltem azokról a napokról, amikor a várva várt csoda, a szüleim egy szem unokája megszületett. Dávid és anyu között hatalmas szeretet volt, Ő ugyanúgy gondját viselte, mikor már olyan állapotban volt; kerekesszékbe ültette, tologatta a lakáson belül, és a maga módján igyekezett anyu támasza lenni, ahogy a család többi tagja is.

Azonban most nem a fájdalmas időkről szeretnék mesélni, hanem valami teljesen másról. Dávid idén 15 éves lesz. Abban a szellemben nevelkedett fel, hogy a nagybátyja önellátásra képtelen. Őt ez egy percig sem zavarta, már egészen pici korában is próbált nekem segíteni, sőt egyszer meg is verekedett értem, mert csúfoltak… 😀

Dávid sokszor mondta anyunak anno, hogy alig várja, hogy ő emelgethessen, mert tudja, benne több erő van, mint a mamájában, de jómagam úgy voltam vele, hogy nem kell neki még ez… Sőt azt sem bántam volna, ha ez teljesen kimarad az életéből…

Aztán persze az élet nem kívánságműsor, és sajnos a kényszer úgy hozta, hogy Dávidnak gyakorlatilag egy nap alatt kellett megtanulnia mindent velem kapcsolatban.

Mióta anyu elment, még inkább szoros kötelék lett köztünk. S bár a habitusa a régi, Ő is idejekorán felnőtt lett. Sokat jövünk-megyünk az új elektromos kerekesszékemmel. Maximálisan rábízhatom az életemet, s akár a város forgalmas központjába is gondolkodás nélkül lemegyünk, ha arra van dolgunk. Azt hiszem, Dávid az, aki megtanít engem élni, az elektromos székemmel közlekedni, miközben tudom: karjai biztosan tartanak engem. Ő az én öcsém, ő az én „fiam“! <3

Üvegfiú és ami (aki) mögötte van

Üvegfiú és ami (aki) mögötte van

Van egy dolog, amit szerettem volna elmondani, amióta anyukám elment…

Nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni, mert nem szeretném, ha bárkiben visszatetszést keltene ez a poszt.

Amikor elkezdtem írni az Üvegfiú című könyvemet, akkor nem azért tettem, hogy magamat fényezzem, hanem azért, mert szerettem volna erőt adni azoknak a családoknak, anyukáknak és persze a sorstársaknak, akik hasonló hajóban eveznek, mint én.
A könyvet kiadták, és akkor tudatosult bennem igazán az, hogy ez a könyv nem is rólam szól, hanem egy olyan asszonyról, aki nem adta fel, bármi is volt, aki harcolt értem és esze ágában se volt lemondani rólam. Rettegett attól, hogy engem elveszíthet, s ezért ő kapott egy földöntúli erőt, ami éltetett engem, de legfőképpen éltette őt. Rengeteg átsírt éjszakákat tud maga mögött, több ezer kilométert (!) azért, hogy én éljek.
S miután azaz életveszély, melyben éltem életem első 3 évében megszűnt, küzdött értem tovább minduntalan, s tette ezt 35 éven át.

Bármit tettem, mérhetetlenül büszke volt rám, a kitartásomra, boldogabb volt, mint én, mikor iskolai évzárókon oklevélben részesítettek, s még büszkébb volt, amikor dolgozni kezdtem távmunkában. Azaz energia, amit befektetettt értem, úgy érezte, megérte, hiszen maga sem gondolta volna, hogy egyáltalán hasznos tagja lehetek egyszer a társadalomnak, hiszen megannyiszor „jövendölték“ meg a halálomat.

Aztán egy szörnyű napon minden megváltozott. Egy újabb harc kezdődött, ezúttal anyukám életben maradásáért… Míg értem a háborút megnyerte, saját maga csatáját már nem bírta. Elment, itt hagyott, s most életem első anyák napját töltöttem nélküle.

Kedves barátaim, én nem fogok tőletek semmit sem kérni, csak egyet, de azt tiszta szívből: az Üvegfiú – Csontkemény harc című könyvemre ne úgy tekintsetek, hogy egy üvegcsontú fiúról szól, hanem úgy, hogy egy csodálatos nőről olvashattok, aki még nálam is nagyobb harcos volt 35 éven át.

1 hónap

1 hónap

Anyukám. Már egy hónapja, hogy itt hagytál minket. Annyi mindent szeretnék neked mondani, de már nem tudom, hiszen nem vagy velem.
Először is azt, hogy elmondhatatlanul hiányzol. Hiányzik a nevetésed, éjjel a szuszogásod, a hangod, az érintésed, a puszid… Amióta elmentél, minden más lett. Már nem hülyéskedünk apuval, jóformán csak nézzük egymást. Persze apu ellát maximálisan úgy, ahogy eddig is. Sőt Ágikáék is. Tudod, a temetésed után felmentünk hozzájuk csütörtökön, hétfőn pedig hazajöttünk. A házba, ahol felnőttem, a házba, ahová hazahoztunk a kezeléseid után. A ház kopogóan üres nélküled. Már nem érzem igazán az otthonomnak, mióta te nem vagy, bár Ági szerint ez rossz felfogás. De nem tehetek róla anyu! Bárhova nézek, rád emlékezem. Hiányzol anyu. Apunak is. Úgy szeretnénk visszakapni, de már nem lehet. Fáj a hiányod. Nélküled a ház is hideg.

Ha elmegyek valahova, s hazajövök, már nem vársz az ablakban, és az ajtóban. S ez fáj. Fáj, hogy csak 35 év adatott meg veled, s nem több. Képzeld anyu! Tanulok az új járgányommal közlekedni, már egész jól megy! Dáviddal sokat megyünk ide-oda, tanít közlekedni. Úgy szeretném neked ezt elmondani, de már nem tudom, pedig szerintem te is örülnél ennek és büszke lennél ránk! Dávidnak is hiányzol, csak sokszor nem akarja kimutatni. Csak látom rajta, hogy őt is gyötri a fájdalom. Megvettük neki a ballagási öltönyt, cipőt. Sármos pasi benne, bárcsak láthatnád! De nem élted meg a ballagását, ezért Dávid sem akarja megtartani. Azt mondta, ne jöjjön el senki a ballagására, csak mi négyen. Nélküled nincs értelme.

Anyukám, annyira fáj a hiányod, hogy belül szét tép. Nem tudom, ez a fájdalom fog-e valaha is csillapodni akár csak egy picit is. Már nincs kivel megosztani az örömömet vagy a bánatomat, mint ahogy tettem még tavaly ilyenkor. Mondd anyukám, miért kellett ennek így történnie?

Szeretlek anyukám.

In memoriam: anyukám

In memoriam: anyukám

Fiatalként én is követtem el hibákat, néha még össze is kaptam anyuval, ahogy sok más gyermek is. Azonban ahogyan cseperedtem és egyre inkább felfogtam, mekkora kincs számomra az anyukám, minden mozdulatát, gesztusát soha meg nem fakuló kincsként értékeltem. Anyukám olyan volt nekem, mint a lélegeztető gép: általa léteztem, lélegeztem, Ő volt az, aki egy mosollyal erőt, bátorítást adott életem minden egyes szakaszában. Ő volt az, akiért érdemes volt elsősorban élnem, harcolnom, bármi bajom is volt. Szavak nélkül kommunikáltunk, csak elég volt egymásra pillantanunk, akár futtában is, s máris tudtuk, kiben mi zajlik.

Anyukám maga volt a megtestesült szeretet, aki nem csak a karjaival, hanem lelkével is körülölelt. Óvott, féltett a széltől is, és én minden pillanatot megéltem vele. Sokat voltunk együtt, hiszen, amíg apukám dolgozott, a család többi tagja úgyszintén, Ő látott el, ápolt. Szerettem vele együtt lenni. Reggelente, amint kinyílt a szemem, már szóltam is neki, s vártam, mikor nyílik az ajtó, hogy aztán örömmel üdvözöljön. Ő volt az, akiért érdemes volt élni. Szimbiózisban éltünk, a köldökzsinórt csak anatómiailag vágták el, a lelkünk egybe volt forrva.

Aztán egy napon minden megváltozott. Azaz anyukám, aki 35 éven át imádattal és alázattal viselte gondomat, immár a saját életéért küzdött. Többé nem volt önmaga, mert élete innentől kezdve a küzdelemről szólt.

Én pedig „üldözőből“ üldözötté váltam, abban az értelemben véve, hogy eddig én küzdöttem a daganatos gyermekekért, most a saját anyukámon, a legféltettebb kincsemen kellett végignéznem, ahogy ez a gonosz szörny tönkreteszi, és végül elveszi tőlem. Leukémia. Én pedig azóta is nézek magam elé, mintegy megsemmisülve, hogy ez, hogyan is történhetett meg?!

A diagnózis kimondásától számítva mindösszesen 6 hónap adatott meg neki, s a második felétől már nem láthatott sem engem, sem mást. Vakként, kiszolgáltatottként feküdt az ágyban, s várta a halált. Nem akart már így élni, mert minden ami eddig fontos volt számára, semmivé lett. Feladta, s én ezért Őt nem tudom hibáztatni, csak úgy érzem, a szívem apró szilánkokra tört.

2019. március 12-én örökre lehunyta szemét. 35 csodálatos év adatott meg nekem. S most itt hagyott, apu és testvérem gondjaira bízott engem.

Iszonyúan fáj a lelkem, hogy anyukám itt hagyott, többé nem ölel engem, nem húzza fel a redőnyt reggelente jókedvűen, s nem ülhetek kint vele a konyhán, miközben Ő éppen az ebédet főzi.

De el kell engednem, bármennyire is széttép, s meg kell tanulnom a lélegeztetőgépem nélkül lélegezni.

Nekem volt a legcsodálatosabb, leg gondoskodóbb anyukám, aki 35 évet áldozott rám az életéből.

Szeretlek anyukám!

Elektromos kerekesszék projekt #3

Elektromos kerekesszék projekt #3

A kocsi sztori folytatódik. Némi bürokráciás akció után a NEAK (leánykori nevén: OEP) megküldte szívhez szóló levelét, hogy igazoljam nekik, hogy a jelenlegi Rehabos kocsimat már gazdaságtalan javíttatni, ugyanis a kocsi motorja elkezdett kerepelni, valamint már az akksija is igen gyenge. A hozzátartozó töltő már fel sem bírja tölteni teljesen, helyette a személyautónk töltőjével kell bohóckodni…

Szóval felhívtam a GySGy. Rehabot, és felvázoltam nekik a problémát. Attila maximális partner volt és a kért dokumentumot meg is küldte. A NEAK ezután már nem is variált a dolgon, vagyis a kocsit megadta 100% finanszírozással. Időközben elkészült az ültető és az ülésdöntés árajánlata is.

Amint a képen látható: ez nettó 794 207 Ft-ot jelentene. 27%-os Áfával együtt:

A NEAK felé beadtuk az egyedi finanszírozási kérelmet és várjuk a határozatot. Addig is a Rehabos kocsiért imádkozom, hogy ne hagyjon cserben…