…avagy empátia és minden ilyesmi

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Máté 7:1) – mondja a Szent Biblia. Tekintsünk el most attól, hogy ki, miben hisz, én most e ige alapján szeretném leírni gondolataimat. 🙂
Szeretem ezt a igeverset, mert sokmindent tanít ebben az öt szóban. Fedd, hogy ne ítéljük meg az embertársainkat. Tanít minket szeretetre, tiszteletre és empátiára.
Mostanság én is elkövettem egy hibát. Történt ugyanis, hogy ez év januárjában megismertem valakit, aki tőlem kissé idegenül viselkedett. Értem ezt úgy, hogy számomra hiányzott belőle mindaz a pozitív életszemlélet, amit magam is vallok. Nem ítéltem el emiatt, csak mondhatni nem értettem vele egyet. Ettől függetlenül nagyon szerettem, s mai napig is imádok vele beszélgetni, főleg az élet nagy dolgairól. 🙂 Aztán pár napja rájöttem, mi az igazi oka befordultságának. Pontosabban elmondta… Nekem pedig égett az arcom, hogy miért nem figyeltem rá úgy, ahogy kellett és megérdemelte volna?! Picit most haragszom is magamra, bár ő mondta, hogy neki nincs oka rám haragudni. 🙂 Ezt az esetet azért írtam le ide, mert úgy érzem, tanulsága van. Az, hogy mi élünk úgy, ahogy élünk, s jól is érezzük magunkat, még nem kell a másikat hibáztatni, ne adj Isten lenézni, mert ő nem tud úgy élni… Biztos megvan rá az oka, legfeljebb nem akarja az orrunkra kötni. 🙂

Furcsa dolog az, ami az empátia szó mögött rejlik. Mi fogyatékkal élők, mondhatni elvárjuk azt, hogy az ép emberek empatikusan álljanak hozzánk, de vajon mi, fogyatékkal élők, mennyire alkalmazzuk ezt az elvárásunkat sorstársaink felé? 🙂 Bizony még nekünk is van mit tanulnunk! Könnyen vágjuk a másik fejéhez, hogy „hé nem látsz?!” – pedig lehet tényleg nem lát jól, mert valamiféle szembetegsége van… Szeretjük még használni a „hülye”, és „bolond” kifejezéseket is komolyan, vagy csak viccből, s közben talán észre sem vettük, ezzel magunkat nagyobbá tettük a másikkal szemben! Apropó, mi sérülteknek is türelmesen kell az ép társadalomhoz állni… Elmondok egy-egy rövidke kitalált történetet, ami akár a valóságban is megtörténhetett volna, sőt, nem kizárt, hogy meg is esett már egy pár emberrel:
Egy egészséges fiú megismerkedik egy siket lánnyal. Nem zavarja, hogy a lány „más”, mint ő, a nőt látja benne, s ennek megfelelően is alakítja a továbbiakat. Minden szépen is alakul, míg az első randi előtt a lány azt írja a srácnak, hogy „én türelmetlen típus vagyok. Ha nem tudsz jelelni, akkor nincs miről beszélni kettőnkről!” A fiú persze nem tanult jelnyelvet, sőt, még csak fogyatékkal élő sincs az ismerettségi körében, így honnan is tudna jelelni? A fiút ezzel mélyen megbántja, s a lány talán fel sem fogja, mit vesztett!

Egy lány az utcán meglát egy vak férfit, aki nem tud átmenni a zebrán. Ekkor a lány odamegy, s megfogja azt a kezét, amiben a bot van. Ekkor a férfi teljesen leteremti, mert a segítségnyújtó a „látó” kezét karolta át! Persze mindkét történet, amit imént leírtam, tényleg meredek, talán a valóságtól nagyon is elrugaszkodó, de szerintem gondolatébresztőnek pont megfelelő volt. 🙂 Nézzünk magunkba, s gondolkodjunk el, mi hányasra vizsgáznánk odafigyelésből, empátiából és türelemből? 🙂