Jóideje gondolkodom ezen az összesítő bejegyzésen.
Szeretném leírni, milyen volt a 2011-es évem… Szörnyen indult, szörnyű volt a közepe, de minden jó, ha vége jó – tartja a mondás… Vagy mégsem? Ezt majd megmondom jövőre! :))) Addig is következzék egy kis összefoglaló:

A január-február hónapot vesegörcsökkel töltöttem, lévén a vesekő, igencsak megtudja kínozni az embert. :/ Kedvenc urológusom közölte a „csodás” hírt: a kavics veszélyes helyen van, nem kéne megvárni, míg elzár minden utat, és haldokolnom kelljen… Ide műtét kell! Pár hét depi után bevonulás a kórházba. Március 15. miatt hazaküldtek, mondván nagyon nehéz engem altatni, és műteni… Már ha egyáltalán túlélem… :/

Március 18-án azonban megvolt a kivégzésnek is minősíthető operáció: 5 nap helyett majd’ 2 hetet voltam a kórházban. Ebből 5 nap folyamatos hányás, a maradékot pedig hörghuruttal töltöttem el… Oldalamból még drain cső lógott ki, melyet nem tudtak kivenni a fel-felmerülő komplikációk miatt. Így csővel engedtek haza… „Élmény” volt itthon így élni a mindennapjaimat. A fájdalomcsillapítók úgy repkedtek le a torkomon, mint a Tic-Tac cukorka… A műtétem után napra pontosan 1 hónap után húzták ki a csövet.

Egyébként a sztori nem ilyen lightos; ennél ez sokkal keményebb.

Nyáron diagnosztizálták anyunak a hármas gerincsérvet… A műtétemet követően mar csak pár hetente egyszer jutottam ki levegőzni, így egyre inkább kezdtem depresszióssá válni. Augusztus elején jött a nagy ötlet: kell egy lift, ami kiszabadít a „szobafogságból”. Hirtelen sok új embert ismertem meg: olyanokat, akik így vagy úgy, de segíteni akartak. Közben új, remélhetőleg örök barátságokra is szert tettem. Megismertem, Renit és Adrit, akik amúgy baráttnők és szintén ózdiak. Mindkettejükkel talalkozhattam személyesen is! :))

Ezután megismertem Bogit is, akiről már írtam egy korábbi bejegyzésemben, így mégegyszer nem térnék ki rá. Tessék elolvasni! :)))

Októberben megismertem még valakit, igaz nem a lift kapcsán. A történet rém egyszerű: Mosolyka egyik Facebook-os bejegyzését lájkolta. Kép alapján nagyon szimpatikusnak találtam, így ismerősnek jelöltem. Ő Lilla.

Lillát rövid ismeretség után is a legjobb baràtaim közé sorolom. Lilly – ahogy én hívom a cuki Lilly baba után – szintén mozgássérült, emellett roppant jó humorú, és nagy dumás. 😀 Sokszor kapok nevetőgörcsöt a beszólásaitól. Emellett természetesen kedves, és nem csak belülről szép, de külsőre is az. Alig 2 hónap alatt barátságunk elérte azt a szintet, hogy ha valami oknál fogva egy napot nem tudunk beszélni, máris hiányoljuk egymást. Azt hiszem, az ilyen barátságok szoktak egy életre szólni. 🙂

Lillával testvérekké fogadtuk egymást. Ha jobban belegondolok, tényleg azok vagyunk: sorstesók. Hiszen mindkettőnknek meg kellett „barátkoznunk” azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy életünk végéig elektromos kerekesszékben kell üljünk. De nem adjuk fel! Jó, persze nem mindig kacagva, de azért megyünk tovább a számunkra kitaposott ösvényen!

Hát ilyen volt az én 2011-es évem.

Oszd meg

Ha érdekesnek találod az Üvegfiút, oszd meg ismerőseiddel!