Olvass bele...

1984. február 19, vasárnap

Hajnalban anyát mentőautó szállította a helyi kórházba. Apa reggel ment volna dolgozni. Nővérem, Ágika két és fél éves volt.
51 centivel és 2300 grammal születtem, faros szüléssel. Már akkor kiderült, hogy baj van, méghozzá súlyos. Nem sírtam fel és újra kellett éleszteni. Az újraélesztés, vagy a születésem közben – nem derült ki, hogy pontosan mikor –, eltörött mindkét lábam. Fontos, hogy valahányszor törésről írok, azalatt mindig az úgynevezett zöld gallytörést1 értem, kivéve ahol nem jelzem külön. Egy pillanatra megmutattak anyukámnak, de látta, hogy gond van, mert a lábam combtőtől bokáig kék-lila véraláfutásokkal volt tele. Meg is kérdezte, hogy mi történt a lábammal, de konkrét választ nem kapott: még az orvosok sem tudták pontosan. Először azt mondták, hogy biztos ödémás, de többet majd később tudnak mondani. Azonnal megvizsgált a gyermekorvos, s amint megröntgeneztek, rögtön láthatóvá vált az üvegszerű csontozatom, a törött szegycsontom, mindkét lábam, és a vállaim, ami még a méhben történhetett. Koponyám csontozata nem is alakult ki teljesen, csak puha csontképződmények voltak helyükön. Mellesleg lencse nagyságú köldöksérvem is volt, ami műtétet nem igényelt, többet nem is foglalkoztak vele. Egyelőre nem merték tájékoztatni a szüleimet a hogylétem felől.
Később anyukám kórházi ágyánál megjelent egy ápolónő és közölte, azonnal el kell vinni engem a miskolci kórház koraszülött osztályára. Beleegyezését kellett adnia, hogy a mentőautó átszállíthasson a megyeközpontba. Azt mondták édesanyámnak, hogy az ötödik napon hozzák majd utánam.
Mivel látogatási nap volt, apa anyánál volt. Így anyukám szólt édesapámnak, hogy várja meg a mentősöket – mivel elvisznek engem – ha még látni akar. Apa éppen a gyerekorvossal beszélgetett, aki tájékoztatta az állapotomról és közölte, hogy egyelőre ne szóljon anyunak a történtekről, mert súlyosan megviselhetik és felmehet a láza.
Amíg anya arra várt, hogy utánam hozzák Miskolcra, nagyon maga alatt volt. Főleg olyankor, amikor látta a többi anyukát, amint boldogan szoptatják a kisbabáikat. Egy nap az egyik orvos meglátta, hogy anya nagyon sír. Megkérdezte, hogy miért, mire anya elmondta neki, hogy retteg és nem tudja, mi van velem. Erre az orvos arrogánsan, erős gúnnyal így szólt:
– Tudja, maga olyan gyereket szült, aki hajlik, akár egy gumibaba. – Édesanyám ettől persze, ha lehet, még jobban kiborult. Ma sem értem, hogy ennek az orvosnak miért kellett még jobban belerúgnia anyukámba, mikor már önmagában is nagy csapás szembesülni a ténnyel, hogy beteg gyermekéről azt sem tudja, él-e még? Kétségek közt élni öt napon keresztül, már önmagában ki tud készíteni bárkit!
Nem sokkal később meglátta anyut egy másik orvos is, hogy sír, és odament hozzá. Ő is megkérdezte tőle, hogy mi a baj, és megígérte, hogy felhívja Miskolcot, és érdeklődni fog utánam. Az orvos megtartotta ígéretét, nemsokára visszajött és megnyugtatta anyát: – A kisfia jól van és várja!

Sérült gyermek a családban

Amikor egy családban váratlanul sérült gyermek születik, az első reakció a sokk. Kérdések halmaza vetődik fel. Miért? Miért pont az én gyerekem? Mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekkel? Túl fogja élni? Tudni fog beszélni? Ezek csupa olyan kérdések, amelyekre vagy egyáltalán nincs, vagy nincs elfogadható, egzakt válasz. Ördögi kör, kérdések olyan hálója, melybe, ha a szülő belegabalyodik, beleőrül. Teljesen természetes érzések, mégis az az igazán erős ember, aki fel tud állni, felveszi a kesztyűt és harcol a gyerekéért. Mi lesz a jutalma? Mi megcáfoltuk az orvostudományt, és sok-sok küzdelmen vagyunk túl, de valahányszor padlóra kerültünk, mindig talpra álltunk.

Születésem után öt nappal

Édesapám bement a kórházba, ahol az orvos fogadta. Mondta, hogy anyát utánam vitték. Apa nagyon izgatott lett, hiszen akkor még anya nem tudta pontosan, hogy milyen súlyos betegséggel születtem, hiszen mindenki titkolta előtte. Még aznap, a hat órakor induló busszal ment utána Miskolcra. Az egész utat végigsírta, miközben rajtunk zakatolt az agya. A miértekre semmi válasz. Közben az adjunktusnő már beszélt anyával, és elmondta, hogy mi várható.
Anya a kórház folyosóján állt, és rázta a zokogás, amikor édesapám megérkezett. Messziről látta, hogy sír.
– Már tudsz mindent, igaz? – kérdezte apa.
– Igen – válaszolta édesanyám könnyek között. – Hogy születhetett nekünk ilyen gyerekünk? – még nagyobb zokogásba tört ki.
– Nem tudom, de harcolni fogunk érte, együtt maradunk jóban-rosszban, és reméljük, hogy meggyógyul.
– Kétlem… – reagált anyu lesújtva.
– Az sem baj, ha csak bottal fog tudni járni – próbálta újból biztatni apu. – De ha még azzal se, akkor is a mi gyerekünk! Attól még pont úgy fogjuk szeretni, mint Ágikát. Ugye?
– Nyilván… Ő érte is ugyanúgy szenvedtem, mint Ágikáért – válaszolta anyu, immár aput ölelve. – És nem fogjuk hagyni!
– Persze, hogy nem!
– Bármeddig is éljen…
– Bármeddig is éljen – erősítette meg apu is.
Anya egy picit megnyugodva elindult szoptatni, időre kellett mennie. Talán még ő sem volt teljesen tisztában azzal, hogy mit vállaltak. Csak azt tudták, hogy bármit hoz az élet, állnak elébe. Ma már tudom, hogy az én szüleim a legbátrabbak és legelszántabbak az egész világon! Nincs szó arra, amit értem tettek, főleg az életem első pár évében. Tényleg, nem azért írom ezt, mert az én szüleim, de ma már tudom, hogy ekkora küzdelemre, harcra születni kell. Ez nem egy megoldandó feladat volt számukra, amibe csak úgy belecsöppentek, hanem a küzdelmük mintegy hivatássá változott, életük mindennapi részévé vált.

Nemsokára megjelent a koraszülött osztály vezető főorvosa, és szólt, hogy beszélni szeretne velük. Bekísérte őket az irodájába, majd együttérzőn így szólt:
– Nem szeretek ilyet mondani, de tudniuk kell. – Jól láthatóan a főorvos is feszengett a helyzetben. – Az önök gyermeke olyan ritka betegségben szenved, amit nem sokan szoktak túlélni. Lehet, hogy a három hetet sem fogja megélni vagy a legtöbb, három hónapot – mondta mindezt lesújtva.
Szüleimet sokkolta a hír, de végül édesapám megemberelte magát és így szólt:
– Drága Főorvos úr! Megkérem magát, az Úristen nevében, hogy hozza nekünk rendbe ezt a gyermeket – mondta, szemét törölgetve. – Kövessen el mindent, ami csak öntől telik a fiam érdekében! Nekünk így is kell és így is nagyon szeretjük!
– Ez természetes. – bólintott az orvos. – Éjjel én leszek az ügyeletes, át fogom nézni az orvosi lexikont, hogy milyen gyógyszereket ír erre a betegségre.
A betegségem pontos megnevezése Osteogenesis Imperfecta2 Vrolik3. A lényegét egy hasonlattal értette meg az orvos apával: felépítünk egy házat, és csak azután jövünk rá, hogy nem tettünk bele cementet. Vagyis a lehetséges gyógymód a visszabontás lenne, valamint a hiányzó cement pótlása. Szürreális elvárás. Mégis jól ábrázolja a helyzetet, hisz a cement ez esetben a kollagént jelenti. Hogy mi a kollagén? A test egy igen fontos eleme. Egy olyan fehérjéről beszélünk, ami a testünk nagy részét képezi. A porcok 60%-át, az emberi test fehérjéjének 30%-át. A csont úgy épül fel, hogy a kollagénre rárakódnak a kalciumkristályok és ez szerveződik csonttá. Mivel a betegségem a kollagén zavarát rejti magában, így kevesebb található belőle a csontban, ezért nem tud annyi kalcium beépülni. Tehát a csontsűrűség ritkább lesz, és gyengébb csontozatot eredményez.

*

Mivel a szüleim katolikusok, aggasztotta őket, hogy ha tényleg bekövetkezne a tragédia, mi lesz, hiszen még meg sem kereszteltek. Nagyon nekikeseredtek, imádkoztak, éjt nappallá téve sírtak egymás vállán.
Édesapám minden nap jött hozzánk Miskolcra. Egyik nap anya azzal fogadta, hogy eltört a vállam. Aput nem engedték be hozzám, pedig már nagyon szeretett volna látni. Kérte, hogy mutassanak meg neki, de a nővérek nem tették meg. Ezért anya titokban mutatott meg apunak. Miközben engem néztek, mindketten szívet tépően zokogtak.

A könyvem az alábbi webáruházakban kapható:

Ha érdekel és szeretnéd elolvasni a történetem, megrendelheted és 1 napon belül már kézben tarthatod!

Oszd meg

Ha érdekesnek találod az Üvegfiút, oszd meg ismerőseiddel!