Amíg kicsi voltam (és könnyebb is), anyuék csak „felkaptak” és vittek. Alig volt olyan nap, hogy ne lettem volna kint a friss levegőn… Aztán múltak az évek, s én is nehezebb lettem, s anyuék sem fiatalodtak. S ahogy telt az idő, úgy ritkultak ezen a levegőzések. 🙁 Volt olyan hónap, hogy a lakásból az orromat sem tudtam kidugni, mert nem volt ki levigyen a lépcsőn… Mióta anyunak gerincsérvet diagnosztizáltak, méginkább nincs aki kivigyen sétálni; Ő volt az legtöbbször, aki azt mondta, hogy „nincs mese, mostmár kiviszlek!” Aputól már évek óta nem várhatom el, hogy felkapjon és vigyen, hiszen a munkát is nehezen bírja, főként, hogy 8 órán át tartó, álló munkát végez. Általában, mikor hazajön a gyárból, azt sem tudja, hogy helyezze el a lábát, hogy valamelyest elviselhetőbb legyen a fájdalma… Mert bár 2008. áprilisában megműtötték az egyik térdét, a másikat is meg kellene, csakhogy az újabb két műtétet, és fél- háromnegyed éves mankózást jelentene…

Sajnos én nem vagyok annyira szerencsés, mint Fanny, akit nagyszerű barátok vesznek körül. Sőt igazság szerint nekem itt Ózdon nincs is olyan barátom, aki azt mondaná, hogy menjünk ide vagy oda… Egyedül Szilvi, az unokahúgom az, aki nyáron elvitt fagyizni, majd egy következő alkalommal sétálni, de úgy istenigazából egyik rokonomtól, vagy ismerősömtől sem várhatom el, hogy hetente, vagy akár naponta engem pesztráljon, hiszen mindenkinek megvan a maga élete, elfoglaltsága…
Szóval, ahogy egyre többet kényszerültem lenni benn a lakásban, úgy egyre inkább kezdtem magamba fordulni… Vágytam ki, a szabadba, főként a nyári időszakban. Maga a tény, hogy mindez csak egy vágyálom marad, úgy egyre inkább kezdett elkeseríteni… Úgy éreztem, ebbe bele fogok őrülni, de tényleg! Erről meséltem Hajninak is aki őszintén velem együtt érzett:

– Amúgy valami nagyon nincs rendben velem… Tegnap este kikapcsoltam a tévét 8 után nem érdekelt az Irigy Hónalj Mirigy sem. Anyuék már aludtak… Elkezdett járni az agyam… Zakatolt bennem, h nem bírom én már ezt! S akkor elkezdett liftezni a gyomrom… Jó lett volna sírni, éreztem, de nem tudtam
– Szegénykém 🙁
– Még hallottam, h Feri (a sógorom) is hazajött délutánosból…
– Kezded egyre erősebben érezni kicsikém a magányt. 🙁 Mint egy pánikroham… 🙁
– Nem tudtam aludni nagyon sokáig, volt éjfél mire elaludtam… Lehet több is, nem néztem az órát.- 🙁 🙁

Vágytam a csodára, hogy talán majd történik valami és hirtelen minden jóra fordul. De hiába vágytam, nem jött el az a csoda. Bár annyira nem hangoztattam a szomorúságom okát, csak Szilvi és Hajnus tudott róla, anyu mégis tudta mi bánt. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben és ki nem mondott szavakb helyett is hajszálpontosan tudta, hogy miről van szó… „Ha lenne, aki levinne a lépcsőn, hidd el, semmi gond nem lenne, hisz’ ha messzire nem is tudnánk menni, itt a ház körül el tudnánk sétálgatni” – mondta.

Hát persze! Ha a „valaki” nem jöhet szóba, akkor a „valami” a megoldás! Majd derült égből a villámcsapás, jött az ötlet: egy lift kellene, ami levisz a lépcsőkön! Hogy az ötlet, hogy ugrott be, mai napig fogalmam sincs, de jött és kész. 🙂

Másnap alig vártam, hogy Hajnus jöjjön Facebookra, már-már azon gondolkodtam, hogy írok neki SMS-t, de nem kellett sokat várakoznom, hamarosan meg is érkezett. Kicsit másról beszélgettünk előbb, de aztán belekezdtem. Hogy miért pont Hajnival osztottam meg elsőként az ötletet? Először is azért, mert jó barátok vagyunk, s egy nagyon fontos része az életemnek (én is neki), másodsorban azért, mert a Debreceni Egyetem-Egészségügyi Karán diplomázott, s elég sokmindent tanult a fogyatékkal élők szociális támogatásáról. Abban reménykedtem, hogy ez a lift is jár TB támogatásra, mint mondjuk az elektromos kerekesszék, de tévedtem: a liftre semmiféle állami támogatás nem jár, csak lakás akadálymentesítési támogatás, ami mindössze 150.000 Ft… Itt feladhattam volna az egészet, s újra szomorkodhattam volna egy sort, de ehelyett Hajni biztatni kezdett:

– Mindenképpen keress szponzorokat… Mindenképp!
– Hát nem tudom. Ahogy elnézem ezeket a lifteket, nem 150 ezer Ft…

Szerintem milliók. Sőt, tuti! Ha csak azt nézzük, hogy az én elektromos kerekesszékem értéke 800 ezer Ft, pedig csak 1 kicsi kocsi, nem is standard méret, akkor ez a lift is simán megvan.
Tulajdonképpen Ő talált rá a Paravia Magyarország honlapjára is, ahol a nekem megfelelő liftet megvásárolhatom, ha összegyűlt rá a pénz…

Másnap nekikezdtem a Kezet nyújtok Ganyi Károlynak! című honlap elkészítésének, melynek az a különlegessége, hogy a teljes honlapot én írtam PHP nyelven. Ezt nem dicsekvésképpen írom, hanem tényleg büszke vagyok rá, mert alig 2 hónap alatt eljutottam arra a szintre a programozási nyelv tanulásában, hogy egy valódi honlapot teremthettem. 🙂

Miután kész lett a honlap, már csak egy jó szöveg kellett a weblap címlapjára, melyben szintén Hajni segített. :)))