Kedves Tamás!
Néhány hete bukkantam a blogodra, mely arra hivatott, hogy az olyan családoknak segítsen, ahol legalább egy tartósan beteg, vagy fogyatékkal élő gyermek van.
Pénzügyi tanácsokat ajánlottál, valamint ígéretet tettél arra, hogy segítesz a családoknak visszailleszkedni a társadalomba, megmentve őket attól, hogy begyepesedjenek.
Ez tök szép, meg tök jó, de nem eszik olyan forrón a kását.
Ugyanis a blogod egy olyan irányba indult el, ami nettó áldozathibáztatás. Ömlenek belőle a coelho-i okosságok, miszerint Garnier, törődj magaddal, tanulj napi félórát, és törődj bele abba, hogy az állam tojik rád nagy ívben, meg hasonlók.
Aztán jöttek a tanácsok: adj túl a kocsin, ha nincs rá szükséged, mondd le a kábeltévét (sőt akkor már az internetet is, mert a legtöbb cég csomagban olcsóbban adja), és minden hónapban tegyél félre a befolyt pénzből 5-10%-ot, s meglásd: pár év és vasvillával kell forgatni, be ne penészedjen…
Épphogy azt nem írtad: élj nomád életet, menj el halászni, vadászni és bogyókat szedni, s a megspórolt pénzt rakd félre.
Kedves Tamás, ezt ugye te sem gondoltad komolyan, hogy azok a családok, akik sérült gyereket ápolnak, sokszor egy keresetből, Andy Vajna -féle luxusban élnek?! Ha mégis, akkor valamit igen csúnyán benéztél!
Azok a szülők, akik ilyen vagy olyan sérült gyereket nevelnek, hírből se ismerik a luxus fogalmát. Nincs kabriójuk, (vagy ha volt is, rég egy nagyobb SUV-ra cserélték, hogy a gyereket bele tudják passzírozni – szóval azt se luxusból), de a kocsi sokszor életmentőbb, mint egy rohammentő.
Boncoljuk tovább az autótémát: az egész autóvásárlás ugyanúgy egy átverés, mert csak Suzukit, csak milliós hitelből vehetsz, hát köszi… (igen tudom, ezen már alakítottak valamit, de azokon, akik már megvettek egy ilyen autót és épp a hitelt nyögik, nem segít, pedig ők sem luxusból vették..)
Az ingatlanárak még egy kisvárosban is egekben vannak, a CSOK*-ot ha fel is veszik a szülők (Családi Otthonteremtési Kedvezmény), a lakáshitelt fizetni kell legalább 15-20 évig, a rezsit, a vizet, a gázt, villanyt, és hadd ne soroljam tovább, fizetni kell, ha nem akarja az ember, hogy a kommandósok lakoltassák ki… Enni és gyógyszerezni is kell valamiből, mert a közgyógy megléte a legtöbb esetben halottnak a csók. Nem Tamás, nem írok én semmiféle luxusról, szarvasgombáról, kaviárról, csak paprikás krumpliról, krumplis tésztáról, meg egy legfeljebb 1+2 fél szobás lakásról a 626. emeleten, ahol még a lift se működik normálisan… Mondd meg nekem, miféle luxusról és felesleges kiadásokról beszélsz?
Sosem értettem az olyan embereket, akiknek lövésük sincs a „fogyis életről“ és meg akarják mondani a tutit.
Olyan szívesen tartanék egy érzékenyítő hetet, amikor is az ép emberek egy héten keresztül reggeltől-estig (éjjel is, számolva, hányszor kell a gyerekhez felkelni!) belelátnak egy sérült gyereket nevelő család életébe, miként és hogyan élnek, szegénységben, szenvedések közepette. Azt hiszem kétszer is meggondolnák, miket hordanak össze…
Kérlek, ezt az egész Jövő idős agymenésedet nagyon gyorsan gondold át, mert többet ártasz, mint használsz vele.
Üdvözlettel:
Ganyi Károly – egy szintén fogyatékkal élő személy, aki próbál is tenni a sorstársaiért.
Tökéletes! Köszönöm!!!!!
Teljesen igazad van! Megfogalmaztad azt, amit jónéhányan, de ez sajnos leírni a jogvédő csoportban nem lehet! Mert ugye az egy jogvédő csoport… 😉
Én is olvastam a cikkét amit borzasztó baromságnak tartottam! Olyan ember írta akinek semmi köze nincs semmilyen fogyatékossággal élő ember és családja hétköznapjaihoz.Én is úgy éreztem magam,2 auti gyermek anyjaként, mintha az én hibám lenne minden,magamnak köszönhetek minden rosszat és rossz anya is vagyok.
Én szintén rátaláltam a blogjára Tamásnak.Első cikke is felháborított,arra reagáltam is de talán mondanom sem kell,hogy rögtön levették a fejemet a sok behódoló kommentesek.Tamás is válaszolt rá,szerinte sem jól gondolkodok pedig én csupán kérdéseket tettem fel neki.Pl.megkérdeztem,hogy töltött -e el akár egyetlen napot is egy súlyos fogyatékos emberrel egyedül?Milyen végzettsége van,ha gyógypedagógiát tanult azt alkalmazta-e az életben?Nagyon könyvszagú,elméleti a cikk amit írt,ezt is felvetettem neki.Elmélet ami a valóságban nem állja meg a helyét,legalábbis nem mindenkinél.Megkérdeztem tőle milyen fokú fogyatékosság esetén alkalmazhatóak az elméletei,mert egy teljesen magatehetetlen embert nem hagyhat otthon az ember azért,hogy ő maga elmenjen a haverokkal bulizni vagy welness hétvégézni.Pedig szerinte ezt kellene csinálni.Életszerűtlen az egész,csupa blablabla…A kommentelők 95%-a viszont isteníti,nem tudom miért.
Kedves Károly, két éve találkoztam egy idős asszonnyal. 70 éves volt, végstádiumos rákban szenvedett, és 50 éves halmozottan sérült fiát nevelte egyedül. Kérdezte, hogyan szerezhetne lakóotthon neki, mert nagyon fél tőle, hogy Csákánydoroszlóra vagy valamelyik másik intézetbe fogják vinni. Azt mondta, hogy semmi pénze nincs arra, hogy ezt megfizesse, mert 3 millió forint a bekerülési költség egy lakóotthonba. Semmit nem tudtam neki válaszolni. Akkor már semmit. De ha visszamehettem volna 20-30 évet az időben, akkor elmondhattam volna neki, hogy a napi kávé árát félretéve és befektetve, idős korára akár a legdrágább lakóotthoni férőhelyet is meg tudja majd vásárolni a fiának. Azt az írást írtam meg, amit neki szántam volna, amikor még fiatal volt. Biztosan nem lett tökéletes írás, de a lényeg benne van. Ha ez az anyuka tudta volna, hogy ilyen összegekből simán össze lehet hozni a lakóotthoni férőhelyet, megtette volna. Megtette volna akkor is, ha szegénységben él, hiszen ez neki sem lett volna elérhetetlen összeg. De nem tudott róla. Ezt (is) szeretném elmondni a mai anyukának és apukának. Aztán ők majd eldöntik, hogy mit kezdenek vele.
Tamás!
A cigi ellenes reklámokban annyiszor hallom: a doboz cigi árát minden nap félretéve már X év alatt lehet egy Ferrarink. Klasszul hangzik, csak van egy bökkenő: 33 éves múltam, sosem dohányoztam, mégis csak egy CHF hitelre vett 2005-ös Suzuki Ignisre futotta, amiben az extra a 3 pedál és a szervó nélküli kormánykerék. Félreértés ne essen: nem panaszként írom, nagyon hálás kis autó, a család szemefénye, csak arra akartam rávilágítani, hogy az elv és gyakorlatilag két különböző dolog. Elvileg nyerhetek az ötös lottón mondjuk 3 milliárd Ft-ot, gyakorlatilag még mindig csóró vagyok és csak egy Ignisre futotta. 🙂
Amit írtál ide nekem hozzászólást (ugyanezt olvastam már a CSEVE csoportban is), ezer sebből vérzik. Nekem ne mondd, hogy egy 70 éves asszony nem tanult meg gazdálkodni a pénzzel, mert te is tudod, hogy butaság. Pont ez a korosztály az, akik megélték a II. Világháborút és/vagy az ’56-os forradalmat, tehát bőven kijutott nekik a szenvedésből, éhezésből: megtanultak főzni, élni a nincsből is, gyakorlatilag életművésszé váltak. Tudom miről beszélek, mert ismertem a nagyszüleimet és jó kapcsolatot ápoltam velük (sajnos már nem élnek).
Eme hozzászólásod ellentmondásos a korábbi cikkeiddel is, melyekben azt javaslod: törődj magaddal, tanulj, welnesezz, és így tovább.
És ha már szóbakerült a törődj magaddal téma, engedj meg a végére egy személyes történetet: néhány éve karácsony előtt kitaláltuk a testvéremmel, hogy anyut és aput elküldjük kettecskén étterembe úgy, hogy mi álljuk a céhet az összespórolt pénzünkből. Ez kb 12000 Ft-ot, azaz 6-6000 Ft-ot jelentett volna fejenként. Azt hiszem, szökőévente beiktatva egy ilyet, nem nagy érvágás. Amikor édesanyámnak előálltam az ötlettel, könnybe lábadt szemmel így szólt: nagyon köszönjük drága fiam, de ezt felejtsd el. A miértre pedig így válaszolt: Mert nem tudnám úgy lenyelni a falatot, hogy ti abból nem esztek, és nem vagytok ott velünk.
Egy anyai szív ilyen, s minden észérvet felülír. Az elmélet és gyakorlat közt mindig is mély szakadék tátongott és ez így is lesz, amíg a föld forog.
Tamás, bocsánat, hogy egy újabb kommentet írok, de a téma és az indokod nem hagy nyugodni. Tehát említettél egy 70 éves nénit, aki halmozottan sérült felnőtt fiát ápolta – mondjuk ki a frankót – halálos betegen.
Nem akarok én fröcsögni, vagdalkozni, de tételezzük fel, a nénivel időben találkozol és tudod neki javasolni, hogyan gyűjtsön fogy. otthonra a fiának. Egy dolgot tényleg nem vettél számításba: A II. Világháború 1937-1945-ig tartott Európában. Tehát a 70+ korosztály bőven beleszületett, a háború kellős közepébe. A II. VH. -ban megélt nyomort nem akarom ecsetelni, mert mindenki tudja, aki meg nem, Wiki jó barátnő, Google meg jó barát.
A 30-as, 40-es években ezek a gyerekek teljesen más világban éltek. Sokuk nem járt iskolába se, helyette inkább kint volt a jószágokkal, segített a szülőknek a háztartásban, stb., feltéve, hogy az adott környéken ugye (már) nem randalíroztak a katonák. Szóval az, hogy ők nem jártak iskolába, hanem kint dolgoztak a mezőn teljesen elfogadott volt. A lánygyerekek főleg ebben nőttek fel, házimunkát tekintették „főállásnak“, persze pénzbeni fizettség nélkül. Férjhez mentek, gyerekeket szültek és hopp, egyszer csak arra ébredtek, hogy bizony nem volt olyan munkájuk, amivel a GDP-t növelhették volna. Ennél fogva normális nyugdíjuk sincs, s amilyük van is, fillérre be kell osztani: rúd szalámiról, csirkemellről nem nagyon álmodoznak, sajnos jó nekik a parizer és a csirkefarhát is. S ha beteg gyereket ápolnak (lásd: a 70 éves néni), ez hatványozottan igaz rájuk.
Kérdezlek én téged: miből tett volna félre ez a szerencsétlen asszony hosszú éveken keresztül? Még ha a férje velük is élt és dolgozott, épphogy arra elég volt, hogy máról-hónapra megéljenek…
Lehet, hogy nem volt lehetősége, és lehet, hogy volt, te sem tudod, én sem. Akinek van rá lehetősége, javaslom, hogy fontolja meg, mert ez egy lehetséges megoldás, hogy egy szülő csökkentse gyermekének a kiszolgáltatottságát.
Őszintén kíváncsi vagyok arra a költségvetésre, ami 68.000 Ft-os keretösszeggel 1 fő felnőttre és 1 fő halmozottan sérült gyerekre még tartalmaz napi 1 kávét…
Persze, hogy tartalmaz, megveszi a legolcsóbb kilós kávét és milliliterre beosztja.
Egy 70+ éves néni biztos nem a Starbucks-ban vagy a Costa Café-ban issza a 2 dl kávéját 1000-1200-ért… Tehát akkor azt az 1-1 csésze kávét is vonja meg magától, hogy félrerakja az árát? Ezt Tamás sem gondhatja komolyan, ettől azért szerintem okosabb ember…
Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy 15 éve azt látom a hivatásom révén, hogy a tartósan beteg vagy fogyatékkal élő gyermeket nevelő családok zöme egyszülőssé válik. 18 éves koráig neveli anyuka a gyermeket, újabban a kiemelt ápolási díjból és az emelt összegű családi pótlékból, közben 0-24 órában a gyermeke mellett van. Gyerektartás elenyésző vagy nincs is. Kiemelt és emelt ápolási díj sem túl régóta van, és sokan meg sem kapják.
Aztán, ha betölti a gyerek a 18 életévét, akkor némiképp nagyobb összegre is lehet jogosult, de a család bevétele, így nem éri el a 100 ezer forintot. Ezt önmagában beosztani is művészet, tulajdonképpen az éhenhaláshoz sok csak. Ezek a szülők nagy művészek, étkezni, rezsit fizetni, kiváltani a gyógyszereket, mert ugyebár a közgyógyos készítmények száma fokozatosan csökken, nagy mutatvány. A bátrabbak segítséget kérnek, na nem az önkormányzati, vagy oépes egyszeri segélyre gondolok, mert, aki mázlista így hozzájuthat évi 60 ezer forinthoz, hanem a nyilvánossághoz fordulnak. Összekaparják a pénzt fizetős terápiákra, Oep által nem finanszírozott eszközre, de kevesen vannak, akik meg merik tenni, vagy lehetőségük van rá. Családi hátterük általában szinte semmi, a nagyszülők idősek, ők is segítségre szorulnának. A teljes családban élők szerencsésebbek, mert ott az apák jövedelme nagy segítség. Tényleg jó lenne félretenni, gondoskodni, de nagyon nehéz. Társadalmi szinten kellene megoldást keresni, az ápolási díjat minimálbér szintjére emelni. Az intézményi ellátás egy főre eső állami támogatása sokkal többe kerül. Addig utópisztikus gondolat a takarékoskodás, befektetés sajnos, pedig jó lenne!
Szomorú és egyetértek 🙁
Érintett vagyok. S szerintem csak érintektettől hiteles a dolog. Én is havi 60-at kapok. Nem szeretnék, sem ítélkezni, sem pártoskodni. Jóindulattal annyit írnék: Biztosan jót akart. Csak ha ennyi tény támasztja alá, hogy nem jó, amit tesz, nem értem miért folytatja. Szomorú és ezzel befejeztem. 🙁
Imával többet érsz Karcsi.
Szeretetettel: Adri
Kedves Károly!
Én, és más sérült gyermeket nevelő anyuka is igazat adok(unk) Tamásnak!
Magamtól teljesen hasonló utat jártam be, tanulok, tanulok folyamatosan és dolgozok is, igen, folyamatosan. Igaz a saját válallkozásomban, amit az anyaságra való tervezésem során építettem fel. Ennek köszönhetjük, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat, de pont ennyi, semmi több. Viszont, ha ez nem lenne, akkor zárt osztályon lennék már, mert beleőrültem volna. Közgázt végeztem, és igenis gondolkozni kell! Addig míg a hitel nyom, nem fogok tudni a gyerekemmel úgy foglalkozni, ahogy azt ő igényli! És rengetegbe kerül egy autót fenntartni, engem is kiröhögtek, mikor azt mondtam, hogy elképzelhető, hogy taxival olcsóbb lenne. De ezt már más kiszámolta és publikálta. Szerencsére nem kell majd otthont rendeznem a kisfiamnak, de másképp hogyan lehetne, ha nem úgy, hogy előre gondolkozok és félreteszek? Mert az még lehet, hogy nem fog tudni bármilyen szakmát kitanulni, szóval gondolkozni/készülni kell. És az állam valóban semmit nem tesz. De általában ezzel vagyunk elfoglalva, hogy miért nem, ahelyett, hogy a saját utunkat járnánk. Siránkozhatok, hogy nincsen közgyógyra ingyen szemüveg, pedig törvény szerint jár. 2 lehetőség van: Vagy megkeresem a rávalót, vagy telefonálgatok, levelet írok, míg el nem jutok az illetékeshez és addig verem a tamtamot, hogy legyen. Igaz utóbbiból még nincsen szemüveg a gyerek fején. Az emelt családi pótlékon és a gyesen kívül csak az évi 6000 Ft-os gyógyszerkeret van és slussz. Ebből valóban nem jut semmire. Viszont, ha teszek érte, hogy ne legyek egyedülálló anya, akkor már könnyebb. Pedig még ketten is nagyon nehéz.
Kedves Zsuzsanna,
Nem ismerem a körülményeidet, s azt sem, milyen állapotú a gyermeked. Természetesen respect azért, mert tudsz és mersz másképp élni, mint a sorstesók (sajnos) többsége. Tegyük hozzá, hogy ők sem azért állnak az élethez úgy, ahogy, mert teszem azt nem közgázzal vagy egyéb pénzügyi végzettséggel rendelkeznek, hanem egész egyszerűen azért, mert tetszik vagy sem, az állam által ebbe lettek kényszerítve, magyarán nincs miből. Megtanultak spórolni, alkalmazkodni az adott helyzethez. Akár lehetne is igaza Tamásnak, ha mindezt nem egyoldalúan adná elő.
Kicsit olyan érzést keltett bennem (persze most sarkítok), mint amikor Vajna Tímea Valentin napon azzal villogott, hogy aki nem tud a szerelmének gyémántot adni, az egy lúzer. Mielőtt bárki kiforgatná a szavaimat: Tamás természetesen nem mondott ilyet! Azt gondolom, hogy minden család más. Mások a körülmények, mások a család összetételek és mások a prioritások.
Mint Marianna is írta felettem, nagyon sok szülő marad egyedül a gyermekével: a kétszülős családmodellt egyszülős váltja, nagyszülői segítség pedig vagy van, vagy nincs. Sok esetben az anyuka hiába tanul, a gyermeke állapota miatt nem tud visszakerülni a munkaerőpiacra.
Tamás olyat is írt, hogy tanuljunk netről, mert a net tele van ingyenes tananyagokkal. Ez valóban így van, csak ne felejtsük el, hogy a Googlezott tananyagok nem akkreditáltak, márpedig bürokráciában élünk, és ha tételezzük fel, a szülő netről kitanulja a szakmát, az állásinterjún az első kérdése az lesz a HR-esnek: van róla bizonyítványa?
A gyermek állapotára pedig visszatérve: még üvegcsontúságból és izomsorvadásból se létezik két tökegyforma súlyosság még akkor sem, ha papíron egyébként Pistike és Bécike BNO kódja, sőt epikrízise megegyezik.
Bárhogyan is szeretnék egyetérteni Tamás mondandójával, azon túl, hogy értékelem a jószándékát, a fent vázolt okok miatt nem tudok.
„Közgázt végeztem”
„dolgozok […] a saját válallkozásomban, amit az anyaságra való tervezésem során építettem fel. Ennek köszönhetjük, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat, de pont ennyi, semmi több.
„ha teszek érte, hogy ne legyek egyedülálló anya, akkor már könnyebb.”
Tehát megállapíthatjuk, hogy ha sérült gyereked van, akkor közgáz végzettséggel és felépített saját vállalkozással is odáig lehet eljutni, hogy keressünk valakit, aki eltart.