Van nekem egy nagyon szeretett lány (ill. azóta már asszony) barátom. Írtam már róla, így nagyon nem térek ki rá.

A történet előtt azonban röviden annyit azért megemlítenék, hogy Ő is „szintén zenész“, tehát mozgássérült, pontosabban SMA-s (gerincvelő eredetű izomsorvadás).
Lici és a férje nem csak az én, hanem a család barátja is lett. Esküvőjükre is meghívott voltam és bizony nagyon örültem annak, hogy rátalált az igazi. Nem voltam és nem vagyok irigy, mert mindenki megérdemli a boldogságot, még akkor is, ha „ki van a négy kereke“.

A lagzi kapcsán megtalálta őt az egyik netes portál, ahol interjút adott, milyen körülmények között ment férjhez. Persze a bulvár már csak ilyen: kiragadnak egy mondatot és csontig rágják, kvázi direkt szítják a tüzet… Az ominózus mondat pedig így szól: „Egy ép lány sok mindent adhat, de azt, amit én adok, biztosan nem.” Ezért aztán kapta a hideget-meleget, amit nem bírok megérteni.
Lili mindig is erős személyiség volt. Tudja, hol a helye a világban, a társadalomban, véleményét fixen tartja, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az jogos, emellett igazságos és jószívű. Sosem akart más lenni, mint aki, s talán még nálam is jobban elfogadta azt, hogy neki a kerekesszék jutott. Persze ezeket csak azok tudják, akik őt ismerik, de nem 2 mondat után. Tisztában van azzal, ő mit tud és mit nem tud nyújtani Istvánnak, akivel ezt a kezdet kezdetén lefektették (na meg István se hülye: értelmes, szakmájában dolgozó ember), és ő azt mondta neki: ő kell neki és mondjuk nem a szomszéd Julcsa, aki talán tud járni, de érzelmi intelligenciában enyhén szólva nincsenek egy szinten.

Szóval: nem fér a fejembe az, hogy az emberek az idézetben miért a nagyképűséget és nem a határozottságot érzékelik? Miért nem örülnek a másik boldogságának? Miért állnak mindenhez úgy, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is? Hogyan várunk egy jobb világot, ha mi magunk vagyunk egymás ellenségei és megölnénk egymást egy kanál vízben?
Amikor Lili mellé álltam a cikk alatt, csak azt értem el, hogy én lettem a „gonosz törpe“, akiből árad a cinizmus.

Most azt érzem, hogy a magyarok egy nagy százalékának újra meg kéne tanulnia szeretni egymást és akkor a világ tényleg egy kicsit jobb hely lenne…