Na, akkor kezdjük egy rövidke visszatekintéssel:

2000. február 29-én (igen, szökőnap volt) megkaptam életem első elektromos kerekesszékét, ami egy felnőtt GySGy Rehab B4200 összezsugorított mása volt. Vagy valami ilyesmi. Eme kocsi olyan volt nekem, mint friss jogsisnak egy BMW, állandóan nekimentem mindennek, elég lassan tanultam meg kellőképpen irányítani, de kerek 11 évig (!) szolgált hűen. Szerettem.

2010-ben aztán lejárt a kihordási idő, így újat kellett igényelni, ha akartam, ha nem. A kocsi legyártása, mely típus szerint B4220 (a B4200 utódja), néhány héten belül lezajlott, azonban a hozzám való kalibrálása további 5-6 hónapot vett az életemből, mert mérnök létükre szerencsétlenkedtek egyfolytában.

2011 áprilisában kaptam meg a kocsit végleges formájában (melyen még mindig kellett faragni, home made), de a dolog változott: 8 évre csökkent a kihordási idő.

Azt gondolom, hogy egy súlyosan mozgáskorlátozott embernek, kortól és nemtől függetlenül, irreálisan sok a 8 év is, de ebbe most ne menjünk bele, mert innentől már politika, attól meg már tikkel a szemem.
Érdekesmódon a B4220-al már több gondom volt, mint a B4200-al, a 8 év alatt több ízben eljátszotta velem azt, hogy meghalt az akksija, én meg lerohadtam a fürdőszobában, csámpás bolygókerékkel, így se előre, se hátra, igen nehezen tudott anyu „megmenteni a szorult helyzetből”. Ennek ellenére a kocsit azért szerettem (bár messze nem úgy, mint a B4200-at).

8 év nagy idő, az állapotom ez idő alatt sokat romlott. Napi 2-4 óránál többet nem bírok ülni benne. Nem rinyálok, ez egyszerű tény, minthogy kék az ég vagy zöld a fű.

Be fogom adni új kerekesszékre idő alatt előtt az igényemet állapotromlásra hivatkozva, azonban következő bejegyzésemben majd elmesélem, milyen problémákba ütköztem.

Tanulságos lesz.