Fiatalként én is követtem el hibákat, néha még össze is kaptam anyuval, ahogy sok más gyermek is. Azonban ahogyan cseperedtem és egyre inkább felfogtam, mekkora kincs számomra az anyukám, minden mozdulatát, gesztusát soha meg nem fakuló kincsként értékeltem. Anyukám olyan volt nekem, mint a lélegeztető gép: általa léteztem, lélegeztem, Ő volt az, aki egy mosollyal erőt, bátorítást adott életem minden egyes szakaszában. Ő volt az, akiért érdemes volt elsősorban élnem, harcolnom, bármi bajom is volt. Szavak nélkül kommunikáltunk, csak elég volt egymásra pillantanunk, akár futtában is, s máris tudtuk, kiben mi zajlik.

Anyukám maga volt a megtestesült szeretet, aki nem csak a karjaival, hanem lelkével is körülölelt. Óvott, féltett a széltől is, és én minden pillanatot megéltem vele. Sokat voltunk együtt, hiszen, amíg apukám dolgozott, a család többi tagja úgyszintén, Ő látott el, ápolt. Szerettem vele együtt lenni. Reggelente, amint kinyílt a szemem, már szóltam is neki, s vártam, mikor nyílik az ajtó, hogy aztán örömmel üdvözöljön. Ő volt az, akiért érdemes volt élni. Szimbiózisban éltünk, a köldökzsinórt csak anatómiailag vágták el, a lelkünk egybe volt forrva.

Aztán egy napon minden megváltozott. Azaz anyukám, aki 35 éven át imádattal és alázattal viselte gondomat, immár a saját életéért küzdött. Többé nem volt önmaga, mert élete innentől kezdve a küzdelemről szólt.

Én pedig „üldözőből“ üldözötté váltam, abban az értelemben véve, hogy eddig én küzdöttem a daganatos gyermekekért, most a saját anyukámon, a legféltettebb kincsemen kellett végignéznem, ahogy ez a gonosz szörny tönkreteszi, és végül elveszi tőlem. Leukémia. Én pedig azóta is nézek magam elé, mintegy megsemmisülve, hogy ez, hogyan is történhetett meg?!

A diagnózis kimondásától számítva mindösszesen 6 hónap adatott meg neki, s a második felétől már nem láthatott sem engem, sem mást. Vakként, kiszolgáltatottként feküdt az ágyban, s várta a halált. Nem akart már így élni, mert minden ami eddig fontos volt számára, semmivé lett. Feladta, s én ezért Őt nem tudom hibáztatni, csak úgy érzem, a szívem apró szilánkokra tört.

2019. március 12-én örökre lehunyta szemét. 35 csodálatos év adatott meg nekem. S most itt hagyott, apu és testvérem gondjaira bízott engem.

Iszonyúan fáj a lelkem, hogy anyukám itt hagyott, többé nem ölel engem, nem húzza fel a redőnyt reggelente jókedvűen, s nem ülhetek kint vele a konyhán, miközben Ő éppen az ebédet főzi.

De el kell engednem, bármennyire is széttép, s meg kell tanulnom a lélegeztetőgépem nélkül lélegezni.

Nekem volt a legcsodálatosabb, leg gondoskodóbb anyukám, aki 35 évet áldozott rám az életéből.

Szeretlek anyukám!

Oszd meg

Ha érdekesnek találod az Üvegfiút, oszd meg ismerőseiddel!