Anyukám. Már egy hónapja, hogy itt hagytál minket. Annyi mindent szeretnék neked mondani, de már nem tudom, hiszen nem vagy velem.
Először is azt, hogy elmondhatatlanul hiányzol. Hiányzik a nevetésed, éjjel a szuszogásod, a hangod, az érintésed, a puszid… Amióta elmentél, minden más lett. Már nem hülyéskedünk apuval, jóformán csak nézzük egymást. Persze apu ellát maximálisan úgy, ahogy eddig is. Sőt Ágikáék is. Tudod, a temetésed után felmentünk hozzájuk csütörtökön, hétfőn pedig hazajöttünk. A házba, ahol felnőttem, a házba, ahová hazahoztunk a kezeléseid után. A ház kopogóan üres nélküled. Már nem érzem igazán az otthonomnak, mióta te nem vagy, bár Ági szerint ez rossz felfogás. De nem tehetek róla anyu! Bárhova nézek, rád emlékezem. Hiányzol anyu. Apunak is. Úgy szeretnénk visszakapni, de már nem lehet. Fáj a hiányod. Nélküled a ház is hideg.

Ha elmegyek valahova, s hazajövök, már nem vársz az ablakban, és az ajtóban. S ez fáj. Fáj, hogy csak 35 év adatott meg veled, s nem több. Képzeld anyu! Tanulok az új járgányommal közlekedni, már egész jól megy! Dáviddal sokat megyünk ide-oda, tanít közlekedni. Úgy szeretném neked ezt elmondani, de már nem tudom, pedig szerintem te is örülnél ennek és büszke lennél ránk! Dávidnak is hiányzol, csak sokszor nem akarja kimutatni. Csak látom rajta, hogy őt is gyötri a fájdalom. Megvettük neki a ballagási öltönyt, cipőt. Sármos pasi benne, bárcsak láthatnád! De nem élted meg a ballagását, ezért Dávid sem akarja megtartani. Azt mondta, ne jöjjön el senki a ballagására, csak mi négyen. Nélküled nincs értelme.

Anyukám, annyira fáj a hiányod, hogy belül szét tép. Nem tudom, ez a fájdalom fog-e valaha is csillapodni akár csak egy picit is. Már nincs kivel megosztani az örömömet vagy a bánatomat, mint ahogy tettem még tavaly ilyenkor. Mondd anyukám, miért kellett ennek így történnie?

Szeretlek anyukám.