„Fiam“

„Fiam“

Az üvegfiú könyvemben meséltem azokról a napokról, amikor a várva várt csoda, a szüleim egy szem unokája megszületett. Dávid és anyu között hatalmas szeretet volt, Ő ugyanúgy gondját viselte, mikor már olyan állapotban volt; kerekesszékbe ültette, tologatta a lakáson belül, és a maga módján igyekezett anyu támasza lenni, ahogy a család többi tagja is.

Azonban most nem a fájdalmas időkről szeretnék mesélni, hanem valami teljesen másról. Dávid idén 15 éves lesz. Abban a szellemben nevelkedett fel, hogy a nagybátyja önellátásra képtelen. Őt ez egy percig sem zavarta, már egészen pici korában is próbált nekem segíteni, sőt egyszer meg is verekedett értem, mert csúfoltak… 😀

Dávid sokszor mondta anyunak anno, hogy alig várja, hogy ő emelgethessen, mert tudja, benne több erő van, mint a mamájában, de jómagam úgy voltam vele, hogy nem kell neki még ez… Sőt azt sem bántam volna, ha ez teljesen kimarad az életéből…

Aztán persze az élet nem kívánságműsor, és sajnos a kényszer úgy hozta, hogy Dávidnak gyakorlatilag egy nap alatt kellett megtanulnia mindent velem kapcsolatban.

Mióta anyu elment, még inkább szoros kötelék lett köztünk. S bár a habitusa a régi, Ő is idejekorán felnőtt lett. Sokat jövünk-megyünk az új elektromos kerekesszékemmel. Maximálisan rábízhatom az életemet, s akár a város forgalmas központjába is gondolkodás nélkül lemegyünk, ha arra van dolgunk. Azt hiszem, Dávid az, aki megtanít engem élni, az elektromos székemmel közlekedni, miközben tudom: karjai biztosan tartanak engem. Ő az én öcsém, ő az én „fiam“! <3

Üvegfiú és ami (aki) mögötte van

Üvegfiú és ami (aki) mögötte van

Van egy dolog, amit szerettem volna elmondani, amióta anyukám elment…

Nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni, mert nem szeretném, ha bárkiben visszatetszést keltene ez a poszt.

Amikor elkezdtem írni az Üvegfiú című könyvemet, akkor nem azért tettem, hogy magamat fényezzem, hanem azért, mert szerettem volna erőt adni azoknak a családoknak, anyukáknak és persze a sorstársaknak, akik hasonló hajóban eveznek, mint én.
A könyvet kiadták, és akkor tudatosult bennem igazán az, hogy ez a könyv nem is rólam szól, hanem egy olyan asszonyról, aki nem adta fel, bármi is volt, aki harcolt értem és esze ágában se volt lemondani rólam. Rettegett attól, hogy engem elveszíthet, s ezért ő kapott egy földöntúli erőt, ami éltetett engem, de legfőképpen éltette őt. Rengeteg átsírt éjszakákat tud maga mögött, több ezer kilométert (!) azért, hogy én éljek.
S miután azaz életveszély, melyben éltem életem első 3 évében megszűnt, küzdött értem tovább minduntalan, s tette ezt 35 éven át.

Bármit tettem, mérhetetlenül büszke volt rám, a kitartásomra, boldogabb volt, mint én, mikor iskolai évzárókon oklevélben részesítettek, s még büszkébb volt, amikor dolgozni kezdtem távmunkában. Azaz energia, amit befektetettt értem, úgy érezte, megérte, hiszen maga sem gondolta volna, hogy egyáltalán hasznos tagja lehetek egyszer a társadalomnak, hiszen megannyiszor „jövendölték“ meg a halálomat.

Aztán egy szörnyű napon minden megváltozott. Egy újabb harc kezdődött, ezúttal anyukám életben maradásáért… Míg értem a háborút megnyerte, saját maga csatáját már nem bírta. Elment, itt hagyott, s most életem első anyák napját töltöttem nélküle.

Kedves barátaim, én nem fogok tőletek semmit sem kérni, csak egyet, de azt tiszta szívből: az Üvegfiú – Csontkemény harc című könyvemre ne úgy tekintsetek, hogy egy üvegcsontú fiúról szól, hanem úgy, hogy egy csodálatos nőről olvashattok, aki még nálam is nagyobb harcos volt 35 éven át.