Van egy dolog, amit szerettem volna elmondani, amióta anyukám elment…

Nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni, mert nem szeretném, ha bárkiben visszatetszést keltene ez a poszt.

Amikor elkezdtem írni az Üvegfiú című könyvemet, akkor nem azért tettem, hogy magamat fényezzem, hanem azért, mert szerettem volna erőt adni azoknak a családoknak, anyukáknak és persze a sorstársaknak, akik hasonló hajóban eveznek, mint én.
A könyvet kiadták, és akkor tudatosult bennem igazán az, hogy ez a könyv nem is rólam szól, hanem egy olyan asszonyról, aki nem adta fel, bármi is volt, aki harcolt értem és esze ágában se volt lemondani rólam. Rettegett attól, hogy engem elveszíthet, s ezért ő kapott egy földöntúli erőt, ami éltetett engem, de legfőképpen éltette őt. Rengeteg átsírt éjszakákat tud maga mögött, több ezer kilométert (!) azért, hogy én éljek.
S miután azaz életveszély, melyben éltem életem első 3 évében megszűnt, küzdött értem tovább minduntalan, s tette ezt 35 éven át.

Bármit tettem, mérhetetlenül büszke volt rám, a kitartásomra, boldogabb volt, mint én, mikor iskolai évzárókon oklevélben részesítettek, s még büszkébb volt, amikor dolgozni kezdtem távmunkában. Azaz energia, amit befektetettt értem, úgy érezte, megérte, hiszen maga sem gondolta volna, hogy egyáltalán hasznos tagja lehetek egyszer a társadalomnak, hiszen megannyiszor „jövendölték“ meg a halálomat.

Aztán egy szörnyű napon minden megváltozott. Egy újabb harc kezdődött, ezúttal anyukám életben maradásáért… Míg értem a háborút megnyerte, saját maga csatáját már nem bírta. Elment, itt hagyott, s most életem első anyák napját töltöttem nélküle.

Kedves barátaim, én nem fogok tőletek semmit sem kérni, csak egyet, de azt tiszta szívből: az Üvegfiú – Csontkemény harc című könyvemre ne úgy tekintsetek, hogy egy üvegcsontú fiúról szól, hanem úgy, hogy egy csodálatos nőről olvashattok, aki még nálam is nagyobb harcos volt 35 éven át.

Oszd meg

Ha érdekesnek találod az Üvegfiút, oszd meg ismerőseiddel!