Nem is tudom, hogy hol kezdjem a liftes történetet. Egy szóval írom: happy end. 🙂

El szeretném mesélni részletesen 2 napomat. Hétfőn, azaz július 23-án eléggé nyűgös kedvvel ébredtem. Az oka talán a kialvatlanságomnak volt köszönhető, mert mostanság esténként van időm a saját céljaim megvalósítására.

Minden idegesített. A zaj is. Mérgemben feltettem a fejhallgatót és max hangerőn bekapcsoltam a zenét. Aztán a testvérem szólt, hogy valaki hív mobilon. Amint megláttam Benka Csaba nevét, hirtelen hevesen kezdett verni a szívem. Aztán a köszönés után kimondta a bűvös szót: „holnap „elmennének a kollégáim felszerelni a liftet.” Örömömben azt sem tudtam, hol vagyok! Könnybe lábadt a szemem az örömtől!

Legelőször Fruzsinának mondtam el a hírt, majd Katának. 🙂 Mindannyian mérhetetlenül boldogok voltunk! Aztán hívtam persze Zsókát is, de Ő valamiért nem vette fel a telefont. Azért tudtam szólni az ÓVTV-nek.

Aztán, amikor picit lenyugodtak a dolgok, s mindenkit értesítettem, akit kellett, hagytam magam átadni az érzésnek: SIKERÜLT!

Másnap ugyan reggel 8 órára ígérte Benka Úr a szerelőket, azonban mikor már a 9-et is elütötte az óra, kezdtem aggódni… Így hát felhívtam, s elmondta, hogy nincs gond: 10 körül nálam lesznek. 9:20-ra meg is érkeztek. Dél körül jött az ÓVTV is, s elkészítették az erről szóló riportot, ám mivel még nem voltak készen a lifttel, ezért úgy egyeztünk meg, hogy ha végeztek, akkor gyorsan felhívom őket és küldik az operatőrt.

Hálás voltam és vagyok az Ózdi Városi Televíziónak, Fruzsinának és Katának, valamint tényleg mindenkinek, akik így vagy úgy, de hozzájárultak ahhoz, hogy ha csak egy picit is, de jobbá váljon az életem! Bármennyire is elcsépelt ma már a Facebook korában, de sokan azzal is segítettek a legtöbben, hogy a kérésemet, az erről szóló riportokat, netán újságcikkeket (bár abból csak elvétve volt) megosztották az üzenőfalukon, akár több alkalommal is! Egész egyszerűen azért, mert tudok olyan riportról, ami több, mint 1000 (!) emberhez jutott el!

Furcsa lesz, ami most fog következni, de egész egyszerűen nem bírom ki, hogy ne írjam le: Köszönöm azoknak, akik bíztattak, sikerülni fog. Köszönöm azoknak, akik kinevettek: 2 millió Ft nagyon sok pénz… Köszönöm azoknak, akik nem hittek benne, hogy sikerülni fog. Köszönöm azoknak a „segítőkész” embereknek is, akiknek írtam levelet, melyben segítséget kértem, de egész idő alatt egy betűt se válaszoltak vissza, mitöbb, figyelmen kívül hagyták azt, hogy a problémám valós, nem kamu, ellenben az empátia valamiért nem mozdult meg bennük… Miért köszönöm nekik is? Azért, mert bármennyire hihetetlen, ők is erőt adtak, amit sokan úgy neveznek: bizonyítási vágy.

Most végre megvan a lift, s első sétám alkalmával, ami már kamera nélkül történt, kishíján lezúgtam a liftről, mert rosszul vettem be a kanyart, miközben a platóról próbáltam legurulni… Hála Istennek nem történt tragédia, mert apu időben megfogott… A térlátásom pocsék, mivel a szobai körülményekhez szoktam…

Pár napja mondtam Katának, hogy a neheze még csak most jön: egy tanulási fázis, amit csak az idő vizsgáztat le…

Milyen érzés, hogy megvan a liftem? Ezt nem tudom leírni szavakkal… Ha mégis erre köteleznének, ennyit mondanék: szabadság, új élet kezdete!