Mint derült égből a villámcsapás, úgy jött el a pillanat,
Az egész életem semmivé lett, egy röpke perc alatt…
Azaz asszony, ki értem harcolt, az életéért küzdött,
Az orvosok sem hitték volna, de anyukám győzött.

Megannyi kínt, fájdalmat át kellett élnie,
Voltak percek, mikor a haláltól kellett félnie.
Félt, hogy elragadja, s akkor mi lesz velünk?
Nélküle már semmit sem fog érni az életünk…

Láttam őt jajgatni, pokoli fájdalommal,
S én nem tudtam mit kezdeni kínzó bánatommal.
Nem tudtam segíteni, csak néztem szenvedését,
Nem hallottam már csodás nevetését.

S ahogy könyörgött, hogy meg akar halni!
Inkább helyette vágytam én meghalni…
Csak ne lássam, ne halljam őrült szenvedését,
Ha már nem hallhatom csodás nevetését…

Mondd Istenem, miért kell ennek történnie?
Miért kell anyámnak ennyit szenvednie?
Mit tett ő, hogy ez a büntetése?
Miért nem szállhat csodás nevetése…?

Mikor én születtem, értem szenvedett,
Mikor én nevettem, velem nevetett.
S most itt van ő, s ő is szenved,
Keserű könnyem már mindent ellep.