Anyukám, te annyit szenvedtél értem!
Míg velem voltál, sohasem féltem!
Mellettem voltál, s értem harcoltál!
Hogy megóvj mindentől, magadhoz láncoltál!

Testőrként vigyáztál rám, mindentől óvtál,
Te ezért vissza semmit sem vártál…
Féltettél, s minden mozdulatomat értetted,
Ha beteg voltam, az életemet féltetted…

De már jó ideje nem vagy itt velem,
Ha beteg vagyok, nem fogod kezem.
Már azt sem tudod, amikor rosszul vagyok,
Csak könnybe lábadt szemmel sóhajtozok.

Hiszen te is beteg vagy, messze távol tőlem,
Nagyon szeretlek, az életedet féltem.
Tán jobban, mint Te az enyémet valaha féltetted,
Te, aki minden rezdülésemet ösztönből értetted.

Kérdezem a sorsot, Istent, miért ezt érdemelted?
Te, aki mindig az életemet féltetted?
Miért kell jobban szenvedj, mint valaha én szenvedtem?
Miért a jók szenvednek folyton? – Ezt sosem értettem…

Hiányzol, úgy szeretném, ha ölelnél!
Vigyáznál rám, s tovább szeretnél.
Azaz erős asszony nem létezik többé…
De bármi történjen is, szeretlek örökké!