Ha a drága kincsem nagyon rosszkedvű,
És nem jön arcára, mosoly, derü,
Erőt vesz rajta a bánat és szomorúság,
Nem jön az útjába a boldogság…

Fáj ilyennek látni őt, a tehetetlenség felemésztő,
A szívem hevesen ver, rosszul érzem magam, őrjítő…
Miért nem foghatom a kezét és ölelhetem őt?
Miért nem szoríthatom magamhoz a nagybetűs nőt?

Szeretem őt, teljes szívből, de ő szótlan, s nem ilyen szokott lenni,
Szeretném őt kirántani a rosszból, s boldogságban vele lenni…
Igaz, fáj, hogy nem osztja meg, mi nyomja a szívét,
De, ha nem osztja meg, nincs mit tenni: csak őrizem a lelkét.

Őrizem távolról, s halk szavakkal suttogom a nevét,
S bízom abban, hogy a lelkében a boldogság veszi át a helyét.
S ha újra boldog lesz Ő, és jókedvű végre,
Talán én is boldogabban nézek fel az égre.