Hát nem érted, hogy szeretlek téged?
Bármikor meghalnék érted!
Ha azt mondanád, szeretsz, repülnék hozzád!
Szűntelenül csókolnám gyönyörű szád…

Mert számomra többet ér a hajad szála,
Mint a napnak száz sugárja…
Lelked hófehér, mint a szűz hó,
Lelked lelkemet megnyugtató…

Beléd vagyok betegedve, hát nem érted?
Miért nem hiszed el, s miért nem érzed?!
Szeretném melletted álomra hajtani fejem,
Miközben puha kezeddel fogod az én kezem…

Szeretnélek reggel csókkal ébreszteni,
Öleléssel órákon át dédelgetni…
Téged akar minden porcikám,
De nem vagy enyém drága Adrikám.

Miért? Miért büntet engem az élet?
Miért nem látja, hogy meghalok érted?
Miért nem akarja, hogy tiéd legyek én?
Nem vagy enyém, s nincs is remény…

A remény meghalt, és el kellett temetnem,
Már mikor megszülettem, el kellett engednem.
De ha a remény egyszer feltámadhatna,
Az életem is boldoggá válhatna.