Szeretnélek hosszan ölelni téged,
S elmondani, mennyire szeretlek téged.
Puha ajkadat csókolni lágyan,
Melletted ébredni, ez minden vágyam.

Simogatni arcodat, hajadba beletúrni,
Csendben, némán, lágyan átkarolni.
Gyönyörű szemedben elveszni szeretnék,
Melletted önfeledten mindig csak nevetnék.

Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Mióta hajtogatom már!
S közben mardos engem a kínzó magány…
Pedig én úgy szeretlek, meghalnék érted bármikor,
De nem vagy velem, szívemben üresség honol.

Pedig szeretnélek téged boldoggá tenni,
Ha jó vagy rossz ér, én melletted lenni.
Osztoznék az örömödben és a könnyeidet törölném,
Törékeny lelkedet magamhoz ölelném.

Vigyáznék rád, mert örökké szeretlek,
Bármit hozzon az élet, el nem feledlek.
Talán egyszer úgy érzed, te is engem szeretsz már,
Akkor engem sem fog már kínozni a bús magány…