Én mostmár semmit nem értek.
Csak fájdalmas űr, amit érzek…
Másé lettél, s így boldog vagy,
Nem vagy enyém, nyugodni nem hagy…

Volt idő, hogy bántottál.
Volt idő, hogy eldobtál.
Mégsem haragudtam senki másra,
Csak vágytam én a boldogságra.

Azt mondtad nem szeretsz, mert sérült vagyok.
Nincs semmim, amit neked adhatok.
Hittem én is míg rá nem jöttem.
Csak eldobtad magadtól vérző szívem…

Miért? Mondd, miért tetted ezt velem?
Miért törted össze porcelán szívem?
Miért hazudtál, mivel érdemeltem?
Miért törted össze tisztán szerető lelkem?

Eltelt nyolc hónap, és boldognak látlak.
Titkon mégis még nagyon visszavárlak…
De nem jössz vissza, másé vagy talán.
Semmiben sem hisz összetört szívem már…

Amit mondtál, semmivé foszlott,
A fiú is sérült, a hitem eloszlott.
Mivel nyújt többet, mint én tudnék nyújtani?
Nem elég, hogy szeretetet tudok adni?

Nem elég, hogy imádlak Téged?
S, hogy kész vagyok bármikor harcolni érted?
Nem elég, hogy a csillagokat hoztam le neked?
Bármit megtettem volna, csak boldoggá tegyelek.

De Te eldobtál, egy fájó ürüggyel.
Szívem nem lesz már telve a szerelem rüggyel…
Nincs már tavasz, és nyár sincs többé,
Mert fáj a szívem utánad, örökké…