Még mindig szeretlek, bármennyire fáj!
Nem vagy enyém, körül vesz a magány.
Szeretném ha csoda történne velem,
S ezt mondanád végre: „fontos vagy nekem!”

De hiába vágyom, mondani nem fogod,
Hiába szeretnéd, hiába akarod.
Azért nem, mert nem vagyok ép,
Két lábam földre soha nem lép.

Hidd el, megértelek, csak fáj nagyon,
Lassan már a reményt is elhagyom.
S mikor látom, hogy mással nevetsz,
Úgy érzem lassan engem elfeledsz…

Beszélünk most is, tudod, hogy értem,
Meghalnék inkább, néha így érzem.
Nem vagyok boldog, mert nem vagy velem,
Nem jutott más, csak a fájdalom nekem.