Más karjában látlak téged,
Fáj a szívem, lelkem te érted…
Mondd Istenem, az övé miért nem lehetek?
Nincs már remény, semmit sem tehetek…

Mély barna szemétől teljesen elolvadok…
De ő az egyetlen, kit meg nem kaphatok…
Hosszú hajába szeretnék beletúrni,
Finom puha ajkát hosszasan csókolni…

De ő mást szeret, nem engem, s nem tudok mit tenni…
Tudom én is: el kéne őt feledni…
Örülnöm kéne tiszta boldogságának,
Szíve-lelke tiszta ragyogásának…

De a csudába is! Én szeretném őt boldoggá tenni!
Én akarom őt teljes szívből ölelni!
Én akarom hosszan csókolni,
Én akarom lágyan átkarolni.

De nincs olyan, hogy „én akarom.“
Nélküle virrad fel a holnapom…
Úgy fogok én meghalni, hogy ő sosem szeretett…
Lágyan, kedvesen, fülembe nem nevetett…

Fáj, hogy sosem lehetek övé, a szívemet kitépi…
Lelkem fájdalmát a sors csak úgy átlépi…
Nem lehet enyém, s ebbe majd belehalok…
Szerelmet tőle én nem kaphatok…

Tőlem a sors csak elvenni tudott,
Mi engem boldoggá tenne, szinte nem is adott…
Őt is csak elvenni tudta tőlem,
Más szerette el őt előlem…

Megőrülök, ettől a fájdalomtól!
Megőrülök ettől a kínhaláltól!
Olyan, mintha lassan kínoznának,
Mintha rétegenként megnyúznának…

Csak nézek magam elé és én rá gondolok,
Szinte ebbe én, belehalok…
Istenem, kérlek valamit tégy értem!
Add nekem őt, s akkor már volt értelme élnem…