Elvesztettelek, bár sosem voltál enyém,
Csak élt bennem a halvány remény…
Hogy te is szeretsz engem, ahogy én téged,
Megtennék bármit, meghalnék érted.

Elveszteni azt, kít szívemből szeretek,
Te vagy az a nő, kit sosem feledek…
Egy csodálatos világba repítettél engem,
Hamis ábrándokba, magamat kalandba vertem…

Ó én balga, olyan ostoba vagyok!
Magam mögött minden utat felégetve hagyok!
Pedig szeretlek Téged, ahogy csak lehet,
Fájdalmat érzek, nem akarok ilyen életet…

Olyan, mintha megtépném ruhámat és szét szaggatnám lelkem,
Kalandba magamat hiába vertem…
Most pedig szakadék lett köztünk, hisz te nem szeretsz…
Már nem hallhatlak, mikor oly szépen nevetsz…

Nem hallhatom édes hangodat már,
Megöl a fájdalom, a kínzó magány…
Hiányzol Adrienn, megőrülök érted,
Nélkülem kell ezután boldogan élned.

S nekem is így kell tennem, de ez nem egyszerű,
A lelkem borújára nem jön már derű.
Mit tehetnék, hogy visszaforgassam az idő kerekét, nem tudom,
Ha megtehetném, bár jobb lenne, de már nem is akarom…