Most sírjak, vagy nevessek, ezt nem tudom én,
Úgy érzem, engem elhagyott a remény.
Te végig tudtad, mit érzek irántad!
Most mégjobban emészt engem a bánat.

Egy nagy ürességet érzek itt legbelül,
Mégis tovább kell lépnem: egyedül.
Istenem mondd, hogy ez csak egy rossz álom!
S, hogy egyszer majd Őt a két karomba zárom!

De ez nem álom, Ez a valóság.
Szívembe szállt a boldogtalanság.
A barátom akar csupán lenni,
S nem akar másként engem szeretni.

Nem kérhetem, hogy csakazért is szeressen!
S engem soha el ne feledjen!
Így legalább megmarad nekem,
S olykor-olykor beszél is velem.

Apró örömök. Ennyi jutott nekem,
Akit igazán szeretek, nem fogja meg kezem.
Tudtam én, hogy nem lehet enyém,
S érte álmokat hiába dédelgetek én!

Elengedem, nem tudok mást tenni,
De sosem fogom Őt szívemből kitépni.
S ha egyszer talán újra találkozunk,
Hiszem, egymás nyakába boldogan borulunk.