Elmúlt már sok magányos, hosszú év,
Hogy azóta tőlem örökre elmentél.
Miért nem mondtam el Neked, mit érzek irántad?
Akkor most nem emésztene utánad a bánat.

Tudom, hogy nincs nálad semmi esélyem,
De azért megmaradt az örökös reményem:
Hogy egyszer a sors újra összehoz minket,
S elmondhatom, amit érzek, mindent.

Bár letagadtam, a versket Neked írtam,
Leírtam mindent, amit csak bírtam.
Ahogy megláttalak, az érzést,
S a bánatot, hogy nem látlak többé.

Ha most újra eljönnél énhozzám,
Boldogan csókolna Téged az én szám!
Mert szeretlek Tégedet minden áron,
S könnyezve álmodozom, hogy Te vagy az én párom!