Már eltelt néhány nap, s még mindig fáj,
Szívembe szállt a keserű magány.
Miért? Csak ez jár a fejemben,
S olykor könny látszik barna szememben.

Hol rontottam el? – ezt kérdem magamtól,
Úgy érzem, távol kerültem az aranytól.
Ez az arany csillog, s elvakít,
Olykor a rideg valóságtól is elszakít.

Mindennap látom, mégsem láthatom,
Mindennap hallom, mégsem hallhatom…
Néhány kép, s néhány dal,
Újra körülvesz a négy fal.

Egy álmot imádtam, mondják nekem,
Hisz’ ez a lány nem volt velem.
Mégha igaz is, akkor is fáj,
Szívemben marad az örök magány.