Megbántottál, ez nagyon fájt.
Féltem, újra megtalálom a magányt…
Sírni tudtam volna, annyira fájt.
Nem akartam újra keresni a magányt.

Azt reméltem, Te is megbántad,
S a levelemet titkon vártad.
Én is vártam, hogy majd írsz.
S reméltem, hogy nem sírsz.

De miért is sírtál volna, hisz’ boldog voltál!
Ott volt a családod, akiket vártál!
Rózsaszínű felhők közt éltél napokon át,
S újra érezted a tavasz napsugarát!

Csak én voltam egyedül, a sírás folytogatott,
Kit igazán szerettem, újra megbántott…
Miért bántasz mindig? Ezt nem értem én!
Miért akarod, hogy elhagyjon a remény?

Miért nem tudsz csak egyszer boldoggá tenni?
S hagyod magad igazán szeretni?
Tiszta szívvel, adok önzetlenül,
Mégis mindenben bánat vegyül…

Neked semmi sem jó, néha ezt érzem,
A bánatban érzem, szinte elvérzem…
Mégis egy percig sem tudtam rád haragudni,
Csak az fájt, hogy nincs kihez odabújni…

Percenként néztem a leveleket,
S vártam, hogy küldj nekem üzenetet.
Aztán napok múltán csoda történt, igen!
Nem is hittem, hogy létezik még ilyen!

Remélem, hogy így is fogunk maradni,
S örökké fogjuk egymást őszintén szeretni…