Mikor először láttalak, nem gondoltam, beléd fogok szeretni,
Csak úgy tudtam, hogy talán Neked fogok zenélni.
De nem így történt, rá kellett ébrednem,
Ilyet még senki iránt nem sikerült éreznem…

Küzdöttem ellene, de hiába való volt,
Énekhangod, szépséged örökre elrabolt!
Nem értettem mi ez, hogy ekkora hatással vagy rám!
Néha úgy éreztem, belém csap a villám.

Hozzám szóltál, és máris letaglóztál,
Szinte, már a depresszióba hajszoltál.
Persze tudom, mindezt nem akartad,
Csupán, őszintén önmagadat adtad.

De belőlem új dolgokat hoztál ki,
Néha én is csodálkoztam, ez a srác vajon ki?
Magam sem értettem, mi történik velem,
Csak azt éreztem, jó, hogy vagy nekem!

Néha leszidtál, de sosem bántottál,
S ha nem láttalak, máris hiányoztál!
Valahányszor nem akartam hozzád szólni,
Ha megláttalak, láttam a kardot hamvába dőlni.

Be kellett vallanom, szeretlek Téged,
S eldöntöttem, harcolok érted!
Túl sok volt a véletlenből,
Ennyi nekem is jár a szerelemből!

Mikor úgy éreztem, közénk akarnak állni,
Szívem vadul kezdett érted kalapálni!
Éreztem, hogy nem akarlak elveszíteni,
S eldöntöttem, ha kell megfogok érted küzdeni!

Többször úgy éreztem, nincs rá remény,
Hogy valaha is mellettem legyél.
S mikor elmondtam, mit érzek irántad,
Emésztett a keserű bánat…

Hisz’ azt mondtad, nem szeretsz engem,
Felejtsük el egymást, ne fájjon a szívem…
De éreztem, hogy nem akarlak elveszíteni,
Hisz’ senkit nem tudtam még ennyire szeretni.

Kértelek, hogy maradjunk barátok,
Mert nem tudnám elviselni a hiányod…
Ezután kezdtelek jobban megismerni,
S egyre inkább mégjobban megszeretni.

Te mondtál valamit, s mintha rólam lett volna szó,
Ez bizony nem véletlenből való!
Ez az egység igen ritkaság!
S ami mégszebb, ez a valóság!

Nehéz volt elérni, hogy engem megszeress,
S, hogy ma már engem Te is keress!
Persze tudom, ez mind baráti,
De érzem, hogy ez bizony valódi!

Érzéseim még ma is ugyanazok,
S ha valaha van remény, érte mindent megadok.
De ha sosem fogsz engem szerelemből szeretni,
Érzem, fájni fog, ha el kell Téged engedni…