Miért fáj, hogy mással látlak téged?
Miért dobban még meg a szívem érted?
Miért vagyok szomorú, ha mással boldognak látnak?
Tán titkon még most is nagyon kívánlak.

Sosem voltál enyém, ezt bizony jól tudom,
Önmagam kínozni hidd el, nem akarom.
Mégis elkap néha a hiányod, fáj,
Hogy nem tudtam teljesíteni rózsaszinű álmod.

Én nem vágytam semmire, csak, hogy engem szeress,
S velem együtt végre boldogan nevess.
Mert ha boldogság van, van minden,
Hittem tiszta szívemből, itt benn.

De ez nem igaz, ez csak álom volt.
A valóság kínja csontomig hatolt.
Összetört lelkem, mint egy hímestojás,
Nincs már öröm, eltűnt a varázs.

Lelkem darabkáit lassan összeraktam,
Egy piciny lyukat azért nyitva hagytam.
Egy lyuk, melyen át a fájdalom távozik,
Egyszer talán – hiszem -, minden megváltozik.

Látom mosolyogsz, és boldog vagy.
Túl vagy rajtam, de engem az érzés nem hagy.
Belegondolok, hogy most én lehetnék neked.
Milyen csodás perceket tölthetnék veled!

Önző vagyok? Lehetséges. Talán.
Szívemben még most is mardos a magány.
De hiába szeretnék lenni, aki lenni nem tudok,
Hidd el nem tudok. Bárhogy is akarok.