Mindenem megvan, de semmim sincsen,
Mire én vágyom az a minden!
Az jelentené nekem a boldogságot,
S tán tenne az élet igazságot.

S, hogy mi az, bizony sokan tudják,
Mégha szavakkal ki nem mondják…
Könnyeimet nyelem, szívem összeszorul,
Az én lelkem örökre gyászba borul.

Mi nem történt meg, én azt siratom,
A lelkem úgy fáj, elmondhatom.
Ó Istenem! Miért így kell élnem?!
Miért nem épen, mondd, miért nem?

Bármi is történjen velem a „miért” ott marad,
Mégha a szívem ebbe meg is szakad.
Nem lehet ám ezzel igazán megbékélni,
De nem tudok mást tenni, ezzel kell élni.