Úgy jöttél az életembe, mint egy angyali fény,
Te lettél sivár életemben az egyetlen remény.
Te voltál az, ki felkaroltál engem,
Te voltál, ki simogattad lelkem.

Veled sírtam, s veled nevettem,
Fájdalmaimat olykor el-elfeledtem.
Olyan voltál nekem, mint fény az éjszakában,
Együtt harcoltunk lelkem viharában.

Amikor sírtam, hosszan öleltelek téged,
Tudtad, miről beszélek, hisz a fájdalmat te is élted.
Nem szóltál semmit, csak némán hallgattad lelkemet,
Lelkemből sírva tettem le eléd minden terhemet.

Te voltál az, ki felkaroltál engem,
Veled együtt könnyebb volt cipelni a terhem.
Lelked tiszta, csillogó, mint a legfényesebb gyémánt,
Tőled jobb testvért, lelkem sosem kívánt.

Tudom, menned kell, mert te se vagy boldogabb,
Kevés ember van számomra, tőled fontosabb.
Szeretlek, s szeretni foglak örökké,
Hiszem bánatod átváltozik tiszta örömmé.

Boldog leszel, ha már én sosem leszek az,
Nekem ez akkor is tiszta szívű vigasz.
Fáj, hogy elmész, de menned kell, tudom,
Itt marad utánad a bánat halom.

Talán majd egyszer, újra itt leszel,
Engem újra, lágy karjaidba veszel.
S akkor újra ismét boldogabb leszek én is,
De addig is sírok, sír velem az ég is.