Egy nő, ki csak a zenének él,
És szerelmet nem remél.
Nem is akar szeretni,
Csak a színpadon énekelni.

Engem mégis megbabonázott,
Bennem mindent megkoronázott!
Arcát magam előtt látom,
Hogy hangját mindig halljam, alig várom!

De hiába várom, nem akar szeretni,
Nem akarom Őt sosem feledni!
Fáj most a szívem, nem tehetek róla,
Egyszer tán megízlelem, milyen a csókja.

Sírni tudnék, úgy vágyom utána,
Hogy nekem énekeljen, ez az én vágyam!
Csak engem szeressen, szívből igazán,
Szája érintse, az én szám!

Minden nap foghassam meleg, puha kezét,
S láthassam gyönyörű kék szemét!
Érzem, nem fog teljesülni az álmom,
Bár fájó szívvel, erre nagyon vágyom.