Az éjjel oly rosszat álmodtam,
A hideg rázott, s remegett a lábam.
Úgy éreztem, biztos lázas lehetek,
De ez nem láz, miről nem tehetek!

Álmomban én Téged láttalak,
Egy nagy színpadra Téged vártalak.
A közönség tombolt, de Te nem léptél elő,
Úgy éreztem elhagy minden erő.

Oly zavaros ez az egész álom,
Elvesztettem boldogságom.
A tömeg a neved kiáltja,
Mindenki a dalod várja.

S ekkor feltűnsz végre, hangod felcsendül,
Mindenki Téged hallgat, s némán ül.
Csak én nyúlok egyedül, búsan utánad,
Úgy érzem, megöl a keserű bánat.

Nem nyújtod felém, finom, puha kezed,
Nem akar rám nézni, gyönyörű kék szemed.
Csak önfeledten dalolsz, s boldognak látszol,
S Te nem is tudod, hogy a lelkemmel játszol.

Elvesztettelek, ezt be kell látnom,
Veled együtt elszállt a boldogságom.
A zene elhalkult, Te sem énekelsz már,
A koncert végén mindenki autogrammot vár.

Csak én nézlek szótlanul, de kerülöm tekinteted,
Nem érinthetem meg selymes, finom kezed!
Ó rémálom mostmár elég legyen!
Ébredjek már fel, hisz’ nem kell így legyen!

Remegve, könnyezve végre kinyílt szemem,
Amíg élek, Te vagy a végzetem!
Sosem foglak Téged elfeledni,
Sosem fogok senkit ennyire szeretni!