Te voltál az első lány az életemben,
Kiről elmondhatom: igazán szerettem.
Úgy éreztem, lehet nálad esélyem,
Megfogadtam, nem adom reményem.

Valahányszor beszéltünk, minden szavad ittam,
Melyektől szinte be is rúgtam.
Boldog voltam, ha melletted lehetek,
S éreztem, érted mindent elkövetek.

Sosem éreztem még ilyet más iránt,
Ez az érzés a sárból is kiránt!
Tudtam, hogy Te más utakon jársz,
Mégis reméltem, valahol rám is vársz.

Legbelül mégis jól tudtam én,
Hogy ez mind-mind csak hiú remény.
Reméltem én, hátha mégis,
Szeretni fogsz, ahogyan én is!

Aztán mikor megtudtam, hogy nem szeretsz,
Szomorúan hajtottam én fejet.
A boldogságom semmivé foszlott,
Úgy éreztem, minden összeomlott.

Titkoltam előtte, hogy meg ne tudja Ő,
Kit úgy szerettem, a gyönyörű nő.
Nem foghatom meg meleg puha kezét,
S nem csodálhatom gyönyörű kék szemét.

Azt ígérte, hogy barátok leszünk,
Talán ezen majd egy jót nevetünk.
Bár nevetnénk, ott tartanánk már!
S tudnám, hogy az igazi rám is vár!

Miért érzem azt, hogy ez csak álom?
S minderre én hiába vágyom?
Kit igazán szerettem, nem lesz enyém,
S nélküle kell tovább lépjek én…