Ürességet érzek legbelül,
Tovább kell mennem: egyedül.
Kiért szívem gyorsan dobog, nem szeret,
Ó Istenem! Ez nem lehet!

Csak nézek magam elé, s rá gondolok,
Bánatomba szinte belehalok.
Szeretnék sírni, de jó lenne!
Talán utána könnyebb lenne!

De nem tudok sírni, bárhogy szeretnék,
Boldog érzem, csak vele lehetnék.
De Ő engem, mondta, nem szeret.
Tán várja Ő a szép herceget.

Sivár lett újra az életem,
Újra ez jutott énnekem.
Sóhajtok egy nagyot, s megtörlöm szemem,
Tán senki nem fogja már az én kezem.

Végig tudta, hogy szeretem,
S tudta, hogy nem feledem.
Nem szólt semmit mégsem soha,
Hogy lehettem ily’ ostoba?

Elkell engedjem, jobb lesz nekem is,
Egyszer tán elfeledem Őt is.
Szívemből egy nagy darabot kitéptem,
A boldogág útjáról újra leléptem.

Nekem úgy tűnik, nem jár a boldogság,
S ez nem bolondság, ez a valóság.
Mert ha a boldogság nekem is járna,
A lelkem már többé nem fájna!