A szívem olyan, mint egy zongora:
Billentyűk billennek boldogan.
A dallam, mi létrejön, oly kedves nekem,
Igen! Ez az! Ne hagyd abba sosem!

Két gitár, a húrjai pendülnek,
Érzelmeim is lágyan keringőznek.
Zene, dallam nélkül mit érek én?
Ha nincsen zene, nincsen remény…

Eszembe jutottál, szép énekhangod,
Ahogy a szót, szépen, hosszan kitartod.
A sírás folytogat, mégsem tudok sírni,
Nincs már semmim, nem is merek remélni.

A világ legszebb hangszere sosem lesz enyém,
Hisz’ nem nekem dalol, s nincs is erre remény…
A legdrágább hangszernél is szebb a hangja,
Fülem még álmomban is Őt hallja…

E hangszer, ha egyszer enyém lehetne,
Engem, örökre boldoggá tehetne.
Megóvnám Őt minden bajtól,
Szomorúságtól, és bánattól…