Tél volt, s fújt a szél,
Az eső is magányról mesélt.
Ez a magány a szívemben élt,
Boldogságot már nem remélt.

Az utcákon zord hideg volt,
A szívemben nagy bánat honolt.
Vágytam rá, hogy szeressek valakit,
Hogy megtaláljam én is az igazit.

De nem jött, hiába is vágytam,
A szerelmet végül már nem vártam.
De, hogy is vártam volna, hisz’ nem volt remény,
Nem volt a szerelem sosem enyém!

Teltek a napok, s a hónapok,
Azt hittem, szerelmet sosem kapok.
Aztán megtörtént a csoda, egy téli este történt,
Újra érezni kezdtem a reményt!

Egy kedves, csodás, gyönyörű nőt láttam,
Rögtön tudtam, rátaláltam!
Újra nyár lett, újra süt a nap!
Újra meleg simogatja arcomat!

Újra érzem, a nap meleg sugarát,
Nyíló virágok friss, üde illatát!
Éreztem, hogy elönt a meleg,
Izzadok, de ráz a hideg.

Mégis jó érzés, oly csodás!
Te melletted minden más!
Nem találok szavakat, ilyet sosem éreztem még,
Tél volt, így nem volt remény…

Ha velem vagy, az jó nekem,
Kérlek Téged ne hagyj el sosem!