Nézek egy pontot, s rád gondolok,
Itt hagytál, oly bánatos vagyok.
Bárhová nézek, Téged látlak,
Fájó szívvel visszavárlak.

Jó lenne sírni, de miért nem tudok?
Csak könnyes szemmel rád gondolok.
Jó lenne zokogni, jó lenne sírni.
De nem tudok mást, csak verseket írni.

Csak írok egymás után, írok szüntelen,
Nélküled már a perc is végtelen…
Olyan, mintha magaddal vitted volna szívemet,
Hogy aztán ne legyen, mi pezsdítse többé véremet.

Emlékszem a napra, mikor megismertelek,
S ahogy tiszta szívből megszerettelek.
Minden percre emlékszem, mit veled töltöttem.
Most is érzem, mit mindig éreztem.

De most már fájdalom is társul szeretetem mellé,
Elvesztettelek, nem látlak többé…
Bárcsak egy rémálom lenne!
Reggel aztán mindenki felébredne!

Menne minden a régi kerékvágásban,
S élnék veled a boldogságban.
De ez nem rémálom, ez a valóság.
Érzem úrrá lett rajtam a szomorúság.