Ez a mai furcsa találkozás volt,
Sokáig egymást néztük, s csend honolt.
Furcsa érzés volt újra látni Téged,
Tudva azt, hogy majd megőrültem érted.

Szerettelek volna hosszan átölelni,
Puha két karodban végre megpihenni.
Hosszas csókokkal elárasztani Téged,
S elmondani, hogy odavagyok érted!

De különös csend támadt, csak hosszan egymást nézzük,
A boldogságot már nem egymástól reméljük.
Nem kellettem Neked, még mindig fáj,
Néha kínoz érted a bús magány.

A csendet végre én törtem meg,
Miközben lágyan kimondtam szép neved.
Hogy vagy? – ezt kérdeztem tőled,
A szívem újra repesett érted.

Jól vagyok, köszönöm – válaszoltad nekem,
Könnybe lábadt egy pillanatra az én két szemem.
Hangod olyan volt, mint egy jégdarab,
S tüske örökre a szívemben marad.

Mintha nem is veled beszélnék, hangod annyira idegen volt,
Hűvösséged belőlem minden tüzet kiolt.
Miért kínzom magam? Miért jó ez nekem?
Hisz a valóságban sosem voltál velem!

Mostmár tudom, csak rólad szólt minden.
Nem igazán érdekelt, hogy mit érzek itt bent.
Tudtad, hogy nem játszhatjuk tovább a játékot,
Az élettől hiába vártam az ajándékot.

De most itt ülünk, s érzem a hideget,
Mi teljesen kiirtja szívemből a meleget.
El kell mennem, ez nem mehet így tovább,
Nem szeretjük egymást, hát ne várjuk a csodát.