Úgy fáj nekem a bús magány,
Mely folyton-folyvást vélem jár.
S tudom, hogy ez mindig így lesz,
Arcomon egy vékony könnycsepp.

Bárcsak megváltozna mostmár valami!
S találnék már én is valakit!
Egy olyan lányt, ki szeretni tudna,
S selymes, puha ajkával hosszasan csókolna!

Tudom, hogy ez csak egy nagyon szép álom,
S talán mindezt hiába is várom…
Ám, ha mégis valóra válna,
A lelkem már többé sosem fájna.