Bús magány

Úgy fáj nekem a bús magány,
Mely folyton-folyvást vélem jár.
S tudom, hogy ez mindig így lesz,
Arcomon egy vékony könnycsepp.

Bárcsak megváltozna mostmár valami!
S találnék már én is valakit!
Egy olyan lányt, ki szeretni tudna,
S selymes, puha ajkával hosszasan csókolna!

Tudom, hogy ez csak egy nagyon szép álom,
S talán mindezt hiába is várom…
Ám, ha mégis valóra válna,
A lelkem már többé sosem fájna.

By Published On: 2008. április 26.
[fusion_widget_area name=”avada-custom-sidebar-trttveg” title_size=”” title_color=”” hue=”” saturation=”” lightness=”” alpha=”” background_color=”” padding_top=”” padding_right=”” padding_bottom=”” padding_left=”” margin_top=”” margin_right=”” margin_bottom=”” margin_left=”” hide_on_mobile=”small-visibility,medium-visibility,large-visibility” class=”” id=”” /]