Milyen érzés lehet két lábamon járni?
S boldogan nagyokat sétálni?
S milyen lehet magamtól öltözni?
Miért kell az álmaimat nekem üldözni?

Egy szebb élet nekem csak mindörökké álom.
Melyre én tudom, hiába is vágyom.
A szívem beleremeg, ha erre gondolok,
S a szívem ilyenkor oly hevesen dobog.

Minél jobban gondolok e fájó dologra,
Szememből a könnyek egyre csak potyognak.
Úgy fáj nekem a tehetetlenség,
Hogy lábra álljak tudom, lehetetlenség.

„Vagy talán mégsem?” – kérdezem reménytelenül,
Hiszen mindent megtettem már eredménytelenül!
Mindent megtettem már, de mégis mindhiába,
S talán örökké emészt majd a járás hiánya.