Jó lenne másnak lenni, de nem tudok.
Hiába szeretnék, vagy akarok.
Az emberek gonoszak, s engem bántanak,
S fel sem fogják, hogy ezzel ártanak.

Nem tudom, hogy ebben mi a „jó”,
De érzem, hogy ez tudatlanságból való.
Vagy gonoszságból? Ezt is eltudom képzelni,
Jó nekik, ők tudnak járni, kelni…

Sosem lesz barátnőm, mert sérülten élek!
Kerekesszékben én mit remélek?
Tudom, fittyet kéne hányni a butaságokra,
És nem hallgatni a gonoszságokra.

De még ma is képtelen vagyok ezzel nem foglalkozni,
S hajlamos vagyok magamba zárkózni.
Azt támadják, ami a leggyengébb pont nekem,
Bár vannak akik itt vannak velem.

Persze ők mondják, „ne törődj velük,
S te így vagy tökéletes nekünk”!
A sorssal ujjat húzni úgysem lehet,
Hisz’ a sorsáról senki sem tehet.

Talán egyszer majd eljön az a nap,
Mikor a lelkembe többé nem hasogat.
S ha rosszat mondanak rám az emberek,
Kiállni magam mellett jobban merek.