Bárhogyan is szeretlek én,
Titkon tudom, nem lehetsz enyém.
Egymástól mi oly messze vagyunk,
S így biztos nem találkozunk.

Nem csókolhatom puha ajkadat,
Nem simíthatom selymes hajadat.
Nem hallhatom csodás éneked,
Melybe megborzongok, s oly kedves nekem!

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek,
S nem nézhetek a gyönyörű szemedbe!
Nem nézhetlek csak némán, csendben,
S érezhetem azt, hogy minden rendben…

Nem, nem, és nem! – Csak ez a szó létezik?
A szívem is fáj, szinte úgy vérzik!
Tudom, érzem, nem lehetsz enyém,
S talán nélküled kell éljek én…

Biztos nem is szeretsz, én meg csak álmodozom…
S érted én, hiába is sóhajtva vágyakozom.
Mit érek azzal, ha csak vágyódom utánad?
S engem csak felemészt a keserű bánat?

Csak a vágy, és a bánat, ez jutott hát nekem,
Érzem, tudom, sosem leszel velem…
Sosem fogsz úgy szeretni, ahogy én Téged,
S perzsel a tűz, a szerelem éget!