Várlak
Fehér falak, fájdalom,
Mit érzek én, az borzalom.
Karomba csöpög az infúzió,
Mi nem más, mint fájdalomcsillapító.
A fájdalmam mégis oly nagy,
Érzem a remény is elhagy.
Hiába várom, ki oly fontos nekem,
S úgy vágyom, hogy itt legyen velem.
De nem jön. Hiába várom.
A reményt azóta sem találom.
Vágyom, hogy engem megérintsen,
S, hogy végre magához öleljen.
Cipőkopogások, de egyik sem övé,
Könnyeim közt végül elalszom én.
De álmaimban is Őt várom,
Édesanyám, kire én vágyom.
Ide-oda vetődik fejem,
Nélküle nem találom helyem!
Nincs semmi baj! – egy ismerős hang mondja,
S egy puha, meleg kéz, a kezemet fogja.
Hát eljött! Kinyitom szemem,
A remény érzem, már itt van velem!
Édesanyám mellettem ül,
Mosolya mögé könny vegyül.
Ne sírj! – mondanám neki,
De a torkomon hang, alig jön ki.
Édesanyám mondja nekem:
Itt vagyok veled, nem hagylak sosem!
