Túl önzetlenül szerettelek Téged,
S túl görcsösen harcoltam érted.
Itt rontottam el, tudom már én is,
A szép napokat köszönöm mégis!

S ha bántottál is csak fájt nagyon,
Néha úgy éreztem, inkább feladom.
De nem akartalak Téged elveszíteni,
Csak tiszta szívből igazán szeretni.

Az a fontos, hogy Te boldog legyél,
S az álmodért Te mindent megtegyél.
Miért nem tudtam kicsit önzőbb lenni?
Miért hagytalak elengedni?

Ez így volt helyes, én is tudom.
Nem leszel enyém, hiába akarom.
Két ember kell a boldogsághoz,
Az álom nem tartozik a valósághoz.

Már nincs értelme álmodozni sem.
Hisz’ az álom nem válik valóra úgysem.
Mert ha az álom egyszer valóra válna,
Akkor már a lelkem sem fájna.