Van úgy, hogy minden nagyon fáj,
Körül vesz a fájdalom, s a magány.
Elmenekülni könnyebb lenne,
Jó lenne, ha a magány körül venne.

Elindulok, merre az út visz,
Szívem már semmiben sem hisz.
S közben csak arra gondolok,
Hogy a bánatban megbolondulok.

Volt idő, hogy minden szép volt,
Körülöttem béke honolt.
De azóta minden megváltozott,
S nekem az élet fájdalmat hozott.

Minden olyan kusza a fejemben,
Csak a bánat tombol a szívemben.
Tovább megyek, amerre az út visz,
Talán lesz olyan, miben szívem egyszer hisz.

Nagyon hideg van, s esik az eső,
Lassan érzem, elhagy minden erő.
Lerogyok egy padra, s magam elé nézek,
Én már tényleg semmit sem remélek.

Elállt az eső, és úgy érzem én,
Tán még maradt egy pici remény.
Ekkor bizony meglátom családom,
Kik vissza akarják adni boldogságom.

De nincs értelme menekülni,
Attól meg nem fogok az örömtől repülni.
Hazamegyek a családommal,
S megküzdök a bánatommal.

Szeretném, ha Te is ezt tennéd,
S az életet is komolyan vennéd.
Szeress Te is, hisz’ Téged is szeretnek,
S mert szeretnek el nem engednek!